Szekér Nóra et al.: Utak a Teleki térről. Esszék és tanulmányok a 75 éves M. Kiss Sándor tiszteletére - RETÖRKI könyvek 34. (Lakitelek, 2018)
Albert Zoltán Máté: "Nemzedéünk kilátásai nem vigasztalanok"
Utak a Teleki térről M. Kiss Sándor tiszteletére és továbbvitele érezhetően nem egyszerű feladat, amely már Némethéket is igencsak foglalkoztatta. Az 1939-es Kisebbségben talán még ma is nagy vitákat válthat ki. Németh már az írás elején keményen bírálta Kazinczy Ferencet és a nyelvújítást, mert nyugati mintát véve alapul, alaposan leegyszerűsítette a magyar nyelvet. „A mi hibbantóink közt az első s legnagyobb kétségkívül Kazinczy Ferenc volt. Amilyen apró növés ő maga, akkora pusztulás maradt körülötte. Pedig nagy író. [...]£ ha megnézzük, mit adott a műveibe zárt korképen s bájon túl Kazinczy közserkentésül és programul a szívósságával kiirtottért; itt vannak a híres felsikoltások, melyek tucatjával csinálták a literátorokat, anélkül, hogy a megölt írókat pótolhatták volna; itt van a magyar irodalom elé szabott elv, hogy csak - másolni, másolni, a világért nehogy eredetit (mintha nagy mű keletkezett volna már másból, mint a maga alakját kereső szenvedélyből), s itt az új nyelv vagy inkább új stílus, mert az, amit a magyar nyelvvel a nyelvújítás végbevitt, nem a szükség műve volt, hanem az ízlés pusztítása. [...] Nyelvhígítás volt ez s azután nyelvújítás. A darabosság elleni harcában nemcsak hogy elporhanyósította a magyar nyelvet, de el is oldotta. Még a legelfogadhatóbbnak látszó elvei sem állanak helyt sem az igazi magyar nyelvérzék, sem a nyelvösszehasonlítás előtt. Hiába csonkázta például szavainkat, ma is levegőt s nem leget szívunk, sőt a csendességnek is meglesz mindig a joga a csend mellett.”18 Ezek után kifejtette gondolatait a „törzsökös” és a „jött” magyarokról is. „Első íróinkat a magyaros, deákos és franciás iskolák helyett okosabb az anya- és fiakirály után: teréziánus és jozefinista írókra osztanunk. [...] A jozefinisták voltak a külföldieskedők, a teréziánusok a hazafiak. S mily jellemző: a jozefinisták közt még kivételesen sincs más, mint magyar; míg a hazafi teréziánusok közt: Dugonics, Gvadányi, Rajnis. A magyarok a forradalmár császár hívei; az idegenek a németesítéssel takarózó rendi ellenzék szószólói. Amikor a kalandor Martinovics a jozefinista írókört elveszejti: az elnyomás éveiben ezeknek az asszimilánsoknak a hazafisága lesz az új Ferenc kori hazafiság élesztője. [...] De legyünk igazságosak: ez az első asszimiláció mégiscsak más, mint a kiegyezés utáni. Itt elsősorban a szellem húz. A magyar irodalom elsőnek ugrott ki a Duna-medencében; egy arasszal fölötte lobogott a többinek; mindig nagyobb léghuzamban, mindig több rozsét követelve. [...] Azonkívül ezek az első asszimilálok abban, amiben vétettek, teljesen öntudatlanok voltak. A Handbuch összeállítója gyaníthatta-e, hogy egész működésével egy felületes 18 Uo. 844-847. 14
