Szekér Nóra et al.: Utak a Teleki térről. Esszék és tanulmányok a 75 éves M. Kiss Sándor tiszteletére - RETÖRKI könyvek 34. (Lakitelek, 2018)
Guitman Barnabás: Hol a határ? Korszakok rétegződése, illúzió és folytonosság
Utak a Teleki térről M. Kiss Sándor tiszteletére a püspökök, aki nem fáradoznak a tudás megszerzésén, művelésén úgy, mint ő, joggal hasonlíthatók a szamarakhoz. Amikor Paracelsus (1493 körül—1541) neves bázeli kollégájának, Erasmusnak egészségügyi tanácsokat adott a hoszszú és egészséges élethez, Erasmus visszautasítóan azt válaszolta, hogy a tanulmányai miatt pillanatnyilag sem gyógykúrára, sem betegnek lenni, sem meghalni nincs ideje. A korábban élesen szembeállított középkor és újkor közötti határvonal egyre jobban elmosódik, jelentéktelenné válik. Miközben a ragaszkodás a hagyományos korszakhatárokhoz inkább gátolja, mintsem segíti az európai történelmi folyamatok feltérképezését, megértését, a jelenleg is közkeletű periodizáció mesterségesen megszakítja azt a kétségtelen folytonosságot és öszszetartozást, ami Európa történetének 1000 és 1800 közötti időszakát jellemzi. Ezt felismerve a második világháborút követő időszakban egészen napjainkig jó néhány olyan felvetést fogalmaztak meg írásaikban jeles kutatók, történészek, filozófusok, amelyek a bevett korszakhatároktól és elnevezésektől való eltávolodást, megszabadulást javasolják. Közéjük lehet sorolni például a német Dietrich Gerhardot és Erich Hassingert, az angol Geoffrey Barraclough-t és Herbert Butterfieldet, valamint az amerikai William A. Greent. Különböző érvek és eltérő kiindulópontok alapján mindannyian arra jutottak, hogy Európa történetében az 1500-as évek egyáltalán nem jelentenek kiemelt korszakhatárt, történeti vízválasztót. Green számomra is meggyőző érvelése szerint a 10., illetve a 18. század hozza el azokat a fordulópontokat, amelyek sokkal inkább jellemezhetők az addigi folyamatosság egyfajta megakadásaként, megszakadásaként. Korábban sok más tényező mellett a reformációt tartották az újkor kezdetét jelző egyik legfontosabb eseménysornak. Az elmúlt évtizedek kutatásainak tükrében azonban ez az álláspont is egyre inkább tarthatatlanná vált. Mind a német nyelvű, mind az angolszász szakirodalomban felfedezhető annak fel- és beismerése, hogy a korszerű értelemben vett történettudomány kialakulásától kezdve a reformációkutatást alapvetően egyfajta mítoszépítés jellemezte. A kitűnő angol egyháztörténész, Diarmaid MacCulloch az „angol reformáció mítoszának” nevezte azt a narratívát, amely szinte kritikátlanul az Erzsébet királynő uralkodása idején, a 16. század második felében kialakult államegyház elitjének látásmódját tükrözte, és tükrözi időnként napjainkban is. Az egyik legelismertebb német egyháztörténész, Heinz Schilling szintén a mítosz fogalmát veszi elő a reformáció kapcsán, amely alatt azt érti, ahogy az utókor a reformációt birtokba vette, azt a saját igényeihez igazította. A