Bakos István - Házi Balázs - Nagymihály Zoltán (szerk.): A Magyarok Világszövetsége „hármas kistükre” (1989-2000) - RETÖRKI könyvek 33. (Lakitelek, 2018)

IV. Válogatott dokumentumok

A Magyarok Világszövetsége „hármas kistükre” (1989-2000) az utolsó negyvenöt évben. A személyiségüket: a szemük, a kezük, az agyuk járását a nap huszonnégy órájában olyan nyomás alatt tartották, ami fölért egy háborús megszállással. Sőt a szülőföldjükre történő betelepítésekkel - város­harapófogókkal, falurombolással úgy Toppantottak meg közösségeket is, mint csonthéjas magokat. A két háború közt a szülőföld volt: jelképes hazapótlék. Ekkor még voltak olyan városok, iskolák, templomok, tavak, erdők, fennsíkok, amelyeket körülbástyázhatott az otthonosság, az utóbbi félévszázadban azon­ban már semmi se maradt sérthetetlen, semmi se maradt meg saját múltjával összhangban. Aki ma, 1994 őszén járja be Erdélyt, tízesével számolhatja össze az üresen maradt évszázados templomokat, melyekben a hit és a kultúra ideg­szálai helyett pókhálók lengik körül a szószékeket, honnét vasárnaponként a halál tart néma istentiszteletet. 1989-ben, a nagy világváltozás évadján, de főleg a romániai ún. „for­radalom” napjaiban, amelynek egyik legfőbb szereplője itt ül körünkben,182 mindnyájan azt hittük, hogy végre vége lesz a trianonok sorozatának és egy teljesen új korszak érkezett el a térségünkbe. Sajnos, a remény néhány hetes ko­rában meghalt. Egészen pontosan: megfojtották. De a történelemből sok olyan vértanút ismerünk, akik az eredet tisztaságát őrzik meg számunkra és adják át nekünk. Ez a korán megfojtott remény is ilyen vértanú volt. És sugalmazására körbe-körbe kezdtek magukra találni a magyar kisebbségek. Jogokat, életet, autonómiát követeltek mindenütt: Szlovákiában, Erdélyben, a Délvidéken s Kárpátalján is. Ha a megtörtént szörnyűségek után vagy mellett még csodája is volt a mi életünknek ebben a korszakban, ez a csoda - legalábbis az én sze­memben - az ő talpraállásuk volt. Sose mertem beszélni róla, de az a bizonyos zokogó malom a pokolban nekem több mint negyedszázadon át folyton azt üzente, hogy már soha többé nem tudnak fölegyenesedni és hogy az életük földközelben folytatódik - nem a tornyok, hanem a temetők magasában. Öt év elteltével ma már kétségbevonhatatlan, hogy a határainkon túl élő magyarok - ha szédelegve, ha ideglázas tünetekkel is, de föltámadtak. S bennük se csak az egyén tápászkodott föl a porból, a sárból, hanem az oly sokszor gyanúba kevert, kigúnyolt nemzet is. Az a bizonyos, századokon át vándorló fikció! * * * 182 Tőkés László. 324

Next

/
Thumbnails
Contents