Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: Az SZDSZ-jelenség. Liberalizmus Magyarországon a rendszerváltás idején - RETÖRKI könyvek 31. (Lakitelek, 2018)
Fricz Tamás: Milyen Magyarországot akart az SZDSZ?
Dokumentumok 1990-től Az SZDSZ-jelenség... Egy kényes probléma Ejtsünk szót ezzel összefüggésben egy kényes problémáról. Sok szabad demokrata - de ugyanígy sok MDF-es is - állítja, hogy az elbocsátások fő vesztesei a független szakszervezetek aktivistái mellett azoknak a pártoknak a tagjai, amelyek a volt MSZMP ellenzékét adták. Mások azt mondják: szó sincs politikai üldözésről, az illetők egyszerűen rossz munkaerők. Ebben az érvben is lehet valami. Hiszen az ellenzéki párt- és szakszervezeti aktivisták között sok az örök elégedetlen, s akadt köztük nyilván szép számban olyan is, aki túlértékeli a saját képességeit. Mégis, ha igaz volna, hogy az elbocsátások kizárólagos (vagy legfőbb) oka a gyenge teljesítmény, azzal nem kevesebbet állítanánk, mint hogy Magyarországon a legtökéletesebb széles e világon a munkaerő-gazdálkodás! Akik jól ismerik a legfejlettebb nyugati országok belső viszonyait, azok úgy látják: (ott) alig van összefüggés az érdemtelenség és a munkanélkülivé válás között. Minél rosszabb a helyzet, annál inkább radikalizálódnak az emberek. És a pártok. Fogyatkozó tagságukban egyre inkább a radikálisok a hangadók. így vagy úgy, a pártok vezetőségére erős nyomás nehezedik, hogy azonosuljanak a leszámolás gondolatával. És egyre nagyobb a kísértés, hogy engedjenek is ennek a nyomásnak, hátha így megtarthatják a megfogyatkozott tagságot, sőt esetleg gyarapíthatják is. Az SZDSZ eddig nem hallgatott a szirénhangokra, és nagyon remélem, nem is fog. A kisgazdáknál viszont Torgyán doktor már szépen befogta a szekerébe ezt az áramlatot. Hát az MDF? Nos, úgy tűnik, erősen hajlanak arra, hogy a híveket „kommunista” skalpokkal kárpótolják veszteségeikért. Kónya úr abban is reménykedik - a jelek szerint joggal hogy az emberek emlékezete rövid, és ha a pártvezetés hirdeti a leghangosabban az igazságtételt, akkor senki sem fogja felhánytorgatni, hogy annak valóban törvényes lebonyolítása útjába éppen az MDF gördített akadályokat közvetlenül hatalomra kerülése után. (A Kónya-dolgozat szerint azért, mert amíg a szovjet csapatok itt-tartózkodtak, félő volt megbüntetni a panamista tanácselnököket. Furcsa érv egy olyan párttól, amely az idő tájt bőszen tovarisi konyecezett.) És a megoldás? Hogy egy liberális párt miért nem támogathatja az igazságtétel olyan formáit, amelyek túlmennek a szorosan vett büntetőjogi felelősségre vonáson, arról számtalan érv elhangzott már. Amint elüldözzük magunkat a precízen megfogalmazott paragrafusoktól, az egyéni felelősség mértéke, sőt puszta megléte is megállapíthatatlanná válik. A Iustitia-szerű javaslatok jól érzékelhetően mindig a kollektív bűnösség elvéből indulnak ki, majd a bűnök egyénítését vizsgálóbizottságokra bíznák. Mindez nemcsak a liberalizmussal, de bármiféle modern jogállamisággal összeegyeztethetetlen. Van ugyanakkor egy nehezen megkerülhető morális kérdés: ha a bűnösök büntetlenek maradnak, abból a társadalom igen negatív következtetéseket vonhat le. 292
