Nagymihály Zoltán - Szekér Nóra (szerk.): Forrásvidék. A nemzeti demokratikus gondolkodás a magyar folyóiratok tükrében (1956-1987) - RETÖRKI könyvek 26. (Lakitelek, 2017)
Szekér Nóra: „Leltárhiány”
„Leltárhiány” választ. A renitens kis vidéki folyóirat ügyének túlreagálása mögött ott húzódott a Nagy Gáspár soraiból érezhető „végítélet”, és nemcsak Kádár János személyes sorsát, hanem egész rendszerét illetően. Ezért volt ez több mint egyszerűen egy vers miatti rendszabályozás. De Kádár érzékenysége nem csupán a megjelent verssorok és az ott felvetett gondolatok miatt szólalt meg, hanem azok miatt a jelenségek miatt is, amelyek - a pártot érintően is - a vers közlése mögött húzódtak. A Tiszatáj kezelése kapcsán mondott drámai hangú beszéde jól érzékelteti, hogy Kádár számára mi mindent jelentett ez az „ügy”: „Én utoljára a kongresszus előtt kérdeztem, hogy mondják meg, szükség van rám, vagy nincs szükség? Maguk azt mondták, hogy szükség van. Hát én mit csinálok? Szalutálok, és csinálom. [...] De hát hetven, frász tudja hány éves vagyok már. Nekem ez erőfeszítés. [...] És én magamban azt mondom, én szolgálok, amíg van egy leheletem. [...] De cégtábla nem leszek [...]. Senki számára! Hogy az én cégtáblám mögött mindenki csinálja a maga buliját, meg az elképzelését, meg a saját népszerűségét keresi, ehhez én nem adom a nevemet! [... ] Akkor vitatkozzon a PB, döntsék el és intézzék az ügyeket! Ha ennyit ér az én szavam [...] egy rendkívül fontos kérdésben [...]! Hát énnekem egy inggombom nem kívánja, hogy én főtitkár legyek. Személyileg.” A beszéd záró sora: „Szeretném, ha egyetértenénk a konkrét ügyben is, és úgy általában. Hogyha harcolni köll, akkor harcolni köll, és együtt köll harcolni...”679 Ezek a mondatok ebben a rendszer egzisztenciáját érintő kérdésben már nem evidenciaként, sokkal inkább szemrehányásként hangzottak el. És ott húzódott mögötte Kádár részéről a keserűsége vershez kapcsolódó fő fájdalma: ez az ügy már csak számára sorsdöntő, nem pedig a párt egészének, hiszen KB szinten (Pozsgay Imre és Szűrös Mátyás) vannak olyanok, akik erősebb szolidaritást éreznek az éppen betiltott lappal és a köré szerveződő értelmiségi körrel, mint vele; a párt komoly erőtényezői (Aczélt, Bereczet, Grószt is beleértve) az ügy kezelésében vele ellentétes álláspontot képviselve nem az ő érzékenységével élik meg ezt a problémát. Ebben a kérdésben az egység hiánya nemcsak az utódlási harcnak volt az előszele, hanem párton belül a Kádár-rendszer végének is. A Tiszatáj betiltása ugyanakkor nem csak a pártban húzódó törésvonalakat és a pártvezetésben uralkodó pánikhangulatot hozta a felszínre, hanem a mind jobban öntudatosodó szellemi körök végső tűréshatárát is áttörte. „Az 1986-os betiltás [...] gyújtószikra volt számomra, úgy éreztem: elég. Nem 679 Huszár m. 2006,295. 281
