Nagymihály Zoltán - Szekér Nóra (szerk.): Forrásvidék. A nemzeti demokratikus gondolkodás a magyar folyóiratok tükrében (1956-1987) - RETÖRKI könyvek 26. (Lakitelek, 2017)
Kávássy János Előd: Álomföld
Forrásvidék Kávássy János Előd Habsburg Birodalomba, pontosabban az Osztrák Császárságba (1804) és Magyar Királyságba, majd 1867-től az Osztrák-Magyar Monarchiába politikailag, szervezetileg, intézményileg bezárt nemzetek gondolkodóiban az európai mainstreamst követve egyszerre ötlött fel a regionális és lokális önmeghatározás, és a saját szuverén államiság újra- illetve megteremtésének igénye. Közép-Európa sajátos sokszínűségét az államot nem alkotó nemzetek vezető értelmiségének többsége független államokba tömörülve akarta továbbvinni,383 míg az államalkotó nemzetek birodalmi - vagy legfeljebb föderatív - keretek közt akarták azt megőrizni. Az „izmusoktól”384 egyre Királyság függetlenségének 1640-es visszaszerzése után - relatíve kis saját területe és jelentős tengerentúli gyarmatai ellenére - már de facto nemzetállam volt. Ugyanekkor kétségtelen, hogy az egy nyelvet beszélők egyetlen, szuverén államban való egyesítésének gondolata valójában csak a 19. században vált felkapottá, s alapvetően csak a század második felében vált megkerülhetetlen politikai, sőt össztársadalmi hajtóerővé. 383 A többségre vonatkozó megállapításom a 19. században reneszánszát élő pánszláv gondolat erőterében is igaz. A szláv népek számára egységes, egyértelmű és egyetemes pánszlávizmus nem létezik. Az először a 16. századi horvát író, történész, ideológus Vinko Pribojevic által felvetett, s 17. századi honfitársai (Komulovic, Kasic, Gundulic és Krizanic) által továbbvitt szláv összefogás gondolata folytonosság nélkül a 19. században terjedt el. Létezett a Habsburg Birodalmon belüli, magát alapvetően a német/ osztrák és magyar „birodalmiság” ellenében meghatározó pánszlávizmus; adott volt az Oszmán Birodalomból ekkor kiszakadt, vagy attól ekkor elszakadni kívánó, ortodox hitű balkáni népek pánszlávizmusa; s végül ott volt a cári Oroszország saját expanziójához kötött pánszláv ideológiája, melyben szlavofil gondolat az orosz befolyás erősítését szolgálta. A „pán-” előtag ellenére az egyetlen tömbbe, föderatív államba, birodalomba vagy bármely nagy össz-szláv politikai egységbe való tömörítés gondolata sosem volt igazán népszerű a szláv népek/nemzetek köreiben. A csehek alapvetően idegenkedtek ettől; a szlovákság ekkor saját nemzeti öndefiníciójával küzdött; a lengyelek (s ezt talán magyarázni sem kell) idegenkedtek mindattól, ami orosz; a délkelet-európai szlávok Szerb-Horvát-Szlovén Királysága, majd Jugoszláviája 1918-1990 közötti létével bizonyította a pánszláv koncepció (akár regionális) életképtelenségét; a legkeletibb Bulgária pedig megalakulásától Oroszország árnyékában és függőségében létezett. Ellentétben a nagynémet eszmével, mely oly kínzóan vonzotta az osztrákokat (s melytől Otto von Bismarck oly csúfosan megfosztotta őket), a „nagyszláv” eszme nem bírt megahatározó vonzerővel. A csehek továbbra is csehek, a szlovákok végre szlovákok, a lengyelek ismét lengyelek akartak lenni - és nem szlávok. A közös nyelv az európai szlávság esetében nem takart azonos vagy analóg módon fejlődött és kapcsolt kultúrát (elég az adriai horvát városok és a szerbek hegyek közé ékelt, szárazföldi létezésének kontrasztjára gondolunk). 384 Itt a teljesség igénye nélkül: konzervativizmus, liberalizmus, nacionalizmus, sovinizmus, kommunizmus, pánszlávizmus, cionizmus, és így tovább. 170
