Juhász György - Domonkos László (szerk.): Táborszemle. Különbségek, itt és ott - RETÖRKI könyvek 25. (Lakitelek, 2017)
Beke Mihály András Mikor lesz vajon szobra Ceausescunak?
Mikor lesz vajon szobra Ceauşescunak? Románia parancsba kapták, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”... „Megindult az önálló helyi önkormányzatok megszerveződése a helyi kommunista pártszervek irányításával - emlékszik vissza erre az időszakra Beke György író. - Megyénként egy-egy szovjet tiszt gyakorolta a legfőbb államhatalmat a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, tehát a győztes nagyhatalmak nevében... Magyar volt a főispán és megyei szintig minden tisztviselő az államhatalomban. Minden megyében saját népőrséget szerveztek. Sepsi- szentgyörgyön egy zabolai erdész, Pila István lett a népőrség parancsnoka. A magyar honvédség raktárában megmaradt magyar egyenruhában járatta a népőröket annyi különbséggel, hogy a honvédség nemzetiszín sapkarózsáját fölcserélte vörös csillaggal. Ez a Pila még soroztatott is a népőrségbe, amely azzal a nótával masírozott a városban, hogy ’Miklós Béla katonája vagyok’. Horthy nevét az akkori magyar miniszterelnökével helyettesítették. Tanulságosnak tartom az egyenlőség ösztönös népi reflexét. Szilágyi Ignác udvarhelyi főispán, illetve az új elnevezés szerint megyefőnök, egyik első rendelkezése az volt, hogy mindenütt meg kell nyitni az iskolákat, a magyar és a román iskolákat egyaránt. Bár Udvarhely megye kilencvenöt százalékban magyar volt, és magyarok vezették, mindenkinek saját anyanyelvű iskolát nyitottak. Minden kétnyelvű volt, minden iratot két nyelven írtak. Akkoriban három zászlót használtak: a magyart, a románt és a vöröset. Mindhárom kötelező volt. Jellemző az akkori romantikus lelkesültségre Holló Ernő sepsiszentgyörgyi költőnek egy vezércikke, amelyben arról ír, hogy ezek a színek, amelyek eddig ellenségei voltak egymásnak, most egymás mellett lobognak, és hogy a két nemzeti lobogóban van egy szín, amely közös: a vörös... Az volt az illúziónk, hogy mégsem tért vissza a román világ. Pedig valójában Romániában éltünk, csakhogy annak egy olyan területén, amelyen a reakciós Rádescu-kormány nem gyakorolta a hatalmat. Akkoriban örökké arról esett szó, hogy elmentek a románok, bejöttek a románok, megint elmentek a románok... Egy anekdota is született, az egyik székely atyafi meséli a másiknak: ’Csodálatos álmom volt az éjszaka. Ugyan biza micsoda? Hát hogy kimentek? Na és? És nem jött be senki, maradtunk végre magunk.’ Akkoriban nemigen tudta az egyszerű ember, hogy végül is hová tartozunk majd. Híre ment, Csíkban a népi közigazgatás vezetői határozatot hoztak arról, hogy hivatalosan Moszkvához fordulnak: ők inkább a Szovjetunióhoz csatlakoznának. Hozzanak létre e célból egy korridort, mert ők bárhová akarnak tartozni, csak Romániához nem... Az a négy hónap, minden balossága, 209
