Szalai Attila: A múltból jelen, a jelenből jövő. Széljegyzetek a magyar nemzeti demokrata ellenzék lengyel kapcsolataihoz a XX. század utolsó harmadában - RETÖRKI könyvek 23. (Lakitelek, 2017)

Bevezető megjegyzések

Bevezető megjegyzések

a 17 éves Bauer Sándor tanuló esete, aki a prágai Jan Palach2 önégetése után alig négy nappal, 1969. január 20-án a Nemzeti Múzeum kertjében benzinnel lelocsolta magát és két kezében nemzeti zászlókat lengetve, élő fáklyaként lobogva tiltakozott a szovjet megszállás és a pártállami elnyomás ellen. A rá következő években is mindig történt rendbontás március 15-én, s október 6-án is. 1971. március 15-én az önállóan emlékező fiatalok száma már százas nagyságrendű volt és a Petőfi-szobornál tömegoszlatás is történt, de az ünnepelni akarók újra és újra összegyűltek. 1972. március 15-én a fővárosban minden korábbit meghaladó tömeg ünnepelte a forradalmat. Ebből adódóan több helyen fordult elő „rendzavarás”, összesen 88 főt állítottak elő, az utcákon csattogtak a gumibotok. És ez így ment az 1980-as évek végéig.

Megjegyzendő, hogy a magyar kommunista rendszer számára - pártdokumentumokból és belső jelentésekből is kiderül - mindvégig a legfőbb veszély a nacionalizmus volt. A lengyel kapcsolat éppen e veszedelmes „eszméhez” fűződött, hiszen 1956-ot idézte, a szabadságvágy közös tradícióját. Nem véletlen, hogy a ’70-es években még a Népfront keretében sem lehetett magyar-lengyel baráti társaságot alapítani. A lengyelbarátság megnyilvánulási formáit rendszerint gyanúperrel kezelte a hatalom.

A következő időszakkal kapcsolatban fontos megállapítani, hogy a ’80-as években széles körű civiltársadalmi vonásokkal bíró klubmozgalom bontakozott ki. Részben legális kereteket feszegetve (egyetemi klubokban, honismereti mozgalomban a Népfronton belül), részben „köztes” nyilvánosságként. És ehhez a köztes nyilvánossághoz tartoztak azok az irodalmi folyóiratok, amelyek vállalták „kényes” társadalmi és nemzeti kérdések felvetését {Mozgó Világ, Tiszatáj, Alföld, Forrás). Nem szabad megfeledkezni továbbá egyes tudományos intézetek, az írószövetség szabadabbá váló légköréről sem. így a nyolcvanas évekre, amikor a kádárizmus válsága egyre jobban érezhető volt, és a rendszer kritikus megközelítése jóval szélesebb értelmiségi körökben lett általános, már nemcsak Budapesten, hanem vidéken is. A kritikus-ellenzéki véleményeket képviselők különféle körei és személyei tartottak egymással kapcsolatot, volt átjárás közöttük, így történelmietlen visszafelé vonalakat húzni, olyan vonalakat, amilyenek akkor nem léteztek. 2

2 Jan Palach (1948-1969) egyetemista, aki 1969. január 16-án - tiltakozásul a Varsói Szerződés megszálló csapatainak bevonulása, a prágai tavasz eltiprása ellen - felgyújtotta magát a csehszlovák főváros központjában, az ország védőszentjéről elnevezett téren, Szent Vencel szobránál.

9