Lóránt Károly (szerk.): Az acélváros végnapjai. Hogyan semmisült meg húszezer ember munkahelye a Lenin Kohászati Művekben - RETÖRKI könyvek 20. (Lakitelek, 2017)
5. Fejlesztéspolitika és ellentmondásai az LKM-ben
5. Fejlesztéspolitika és ellentmondásai az LKM-ben feltételek drasztikus elvonása következtében szigorú, kényszerű intézkedésekre került sor, melyek közvetlenül érintik a dolgozókat is. Ózdról is e téren rossz híreket hallunk. Kitértem az általunk lehetségesnek tartott kiút alternatíváinak az ismertetésére is. Szóltam azokról az ellentmondásokról, amelyek a legfelsőbb párttestületek határozataiban és a kormány intézkedésekben sorra megjelennek.” Ahogy közel 30 év után visszaemlékszem, a beszámolóm nem lepte meg különösebben a vendégeimet. Talán nem is értették meg minden részletét. Látszott rajtuk, hogy ők más szemlélettel nézik, értékelik a történteket, mint mi a termelő vállalatoknál. Valamiféle érzéketlenséget, közönyt lehetett kiérezni magatartásukból. Akkor még azt gondoltam, hogy csak fáradtak lettek a sűrű programtól. Ennek a magatartásnak valódi indítékára Németh Miklós 2014-ben megjelent visszaemlékezése adott számomra meglepő, elszomorító, végtelen csalódást okozó és kiábrándító választ. Ebből úgy tűnik számomra, hogy bennük már akkor egy átfogó politikai reform, és az azt megalapozó gazdasági ellehetetlenülés szükségessége formálódott, teljesen ismeretlen, beláthatatlan, kockázatos következményekkel. Ok és elvbarátaik - eredeti jó szándékuk ellenére, sokszor kellően konspirativ módon, a közvélemény és Kádár János előtt is elhallgatva a hazai gazdaság súlyos problémáját - a gátlástalan nyugati kapitalizmus „szálláscsinálói” lettek. Állami tulajdonú vállalatok lévén, pénz- és hitelügyeink az - új mechanizmus kapcsán létrehozott - új állami pénzintézeteken keresztül bonyolódtak. A Fejlesztési Bank tisztességtelen, egyoldalú, utólagos döntése kapcsán a háromszoros kamatemeléséről már szóltam. Az LKM megsemmisüléséhez az első halálos döfést az új Magyar Hitelbankon keresztül adta a kormányzat. A korábban a Magyar Nemzeti Bank által biztosított rövidlejáratú hitelkeretünk 3,5 milliárd Ft körüli keretét 1987- ben a Magyar Hitelbank egyoldalúan mintegy a felére csökkentette. Mint ismeretes, ez a garantált hitelforrás adott pénzügyi fedezetet az állami vállalatok folyamatos kiadásai (beszerzések, bérek, különféle igénybe vett külső szolgáltatások) finanszírozására. Innentől megszűnt a normális vállalatirányítás alapvető biztosítéka, amelyet már soha a teljes felszámolásáig, lerombolásáig helyrehozni nem lehetett. Többször tárgyaltam erről a bank akkori elnökével, a neves „üzletemberrel”, Demján Sándorral, de eredménytelenül. Ma már tudom, hogy ő is - saját személyes érdekeit kellően figyelembe véve - egy magasabb akaratot hajtott végre, teljesített túl, amely legkevésbé vette 75
