Lóránt Károly (szerk.): Az acélváros végnapjai. Hogyan semmisült meg húszezer ember munkahelye a Lenin Kohászati Művekben - RETÖRKI könyvek 20. (Lakitelek, 2017)
II. melléklet: Ahogy az érintettek látták
II. melléklet Ahogy az érintettek látták II. melléklet Ahogy az érintettek látták A kutatás során elkészült videó-interjúk képkockái - a visszaemlékezések tartalmán túl - az előadás módja, az arcokról leolvasható érzelmek alapján is külön tanulmányt érdemelne. Ez szinte minden személynél - az őszinteségre, pontosságra való törekvés mellett - a mélységes keserűséget, a frusztráltságot, a visszafogott felháborodást fejezi ki a történtekkel és azok előidézőivel szemben. Az elhangzottak közül az alábbiakban csak a legjellemzőbbeket emeljük ki. A) A fizikai munkások, a közvetlen munkahelyi alkalmazott dolgozók köréből elhangzottak A bányász és kohász szakma gyakran nehéz, balesetveszélyes fizikai munkát is igényelt a folyamatosan bővülő elméleti ismeret mellett. Ezt a mindenkori hatalom - amíg ezekre szüksége volt - kellően megbecsülte. Erős emberi szolidaritás és szakmai identitás alakult ki a dolgozók körében. A bányák és gyárak fokozatos leépülésével párhuzamosan egyre inkább romlottak e vidék élhetőségi feltételei. Miskolcon és Ózdon egyaránt mind több antihumánus intézkedés látott napvilágot. Szőke András és Hubai Imre az Ózd környéki bányásztelepülések lakóinak, az egykori vájároknak hányattatott sorsa alakulását saját példáikon keresztül mutatták be. Beszéltek a hajdani kiemelt megbecsülésükről, majd a mély- művelésű szénbányák megszűnésének emberi nehézségeiről, a hibás kormányzati döntések gazdasági hátrányairól. Többek között elmondták, hogy az akkori kormány nagy hibát követett el azzal, hogy legalább egy bányát nem hagyott meg a térségben, például lakossági szén ellátásra. Elmondták továbbá, hogy kirabolták, lerombolták a bányákat, sehol még az esélyét sem hagyták meg a bányák esetleges újraindításának. A felszabaduló bányász munkaerő további sorsa sem volt végiggondolva, a tervezett átképzés nem 123
