Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A másik Magyarország hangja lett meghalnia évek múlva, hogy választ se kapott. De nem 30-40 író gondja ez. Hányán vagyunk csak itt, a jelenlévők közt, akik úgy érezzük: úgy kell leélni írói életünket, egyetlen fórumhoz sincs belsőleg közünk, soha egyet sem vallhatunk a magunkénak igazán. Tisztelt Közgyűlés! Barátaim! Az irodalmi életben a sokszínűség talán a legnagyobb érték. Békéden szimbiózisban nyilván, a viták, a hajtépések hozzátartoznak, ezektől lesz még színesebb a mezőny. A kirekesztés viszont elszürkít, elsorvaszt. Ahol csak ki-ki magáért áll helyt, az a közösség lebomlik, szétesik. Az volna az igazi, ha egységesen azt sem tűrnénk el, hogy mások - tőlünk különbözőek, sőt ellenfeleink - szólásjogán, létjogán, munkafeltételein essék csorba. Jó, hát messze vagyunk ettől. S a nehezen kiküzdött, de már azért mégiscsak meglévő sokszínűség most is kemény próba előtt áll: aknamezőn tartjuk a közgyűlésünket. Kialakulnak a szemben álló frontok, kettéválik, a két pólus köré rendeződik a máskülönben ezer arcú írói tábor, s ezzel végképp leegyszerűsödik a képlet, fekete-fehérre szegényedik a gazdag színkép. S ugyanez a rossz mechanizmus: párttagok és pártonkívüliek konfrontációját szorgalmasan élezik némelyek. Ez vagy félreértés, vagy idétlen manipuláció. Tudjuk mindannyian, szétszabdalják ezt a társaságot ilyenolyan, mindenféle frontok, de egy sincs köztük olyan, amely párttagok és pártonkívüliek között volna frontvonal. Azt hinné az ember, mindenki előtt világos: mai helyzetünkben szövetségi politikára, a progresszió népfrontos összefogására volna szükség. Ehelyett a progresszió lehetséges magva is folyton szétrobban. Hosszú évek óta irtogatják egymást a párttagok is, példákat sem kell mondanom. Végezetül: az irodalomról ma már csak mi hisszük, hogy nagyon fontos dolog. Régen nem hiszi az ország, még kevésbé hiszi a politika. Sok szó esik az irodalom presztízsveszteségéről. Valóban nem az irodalom hervasztja el ma a népszerűség egynyári koszorúit - akinek ez a gondja, képezze át magát tv-bemondónak, kommentátornak -, de azért jó, ha tudjuk, hogy az irodalom a közönségtől és a hivataltól csak némi előleget kaphat, mindig is a történelemtől kapta az érvényes presztízst. Meglehet, az előleg ma soványan csordogál, de bőven elég az presztízsnek a halálig, ha „az én vezérem bensőmből vezérel.” Sokszor találkoztam az elmúlt öt évben hivatalbeliek íróundorával, irodalomundorával. Nehéz ezt fegyelmezetten elviselni. De nem vagyok hajlandó megsértődni közügyekben, és a most forgalmazott sértegetésekre is ugyanazt mondom, mint eddig: méltányos közmegegyezésre kellene 88
