Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A másik Magyarország hangja tiltják be, hanem a közönséget is betiltják az író műveinek ismeretétől, élvezésétől. Egyébként ez a fajta felfogás kizárólag ma és kizárólag itt lehetséges, mert képzeljük el, mi lett volna, ha mondjuk, Villon korában egy bizottság kimondja, hogy amíg Villon kereskedőket rabol ki, addig nem publikálhat. Egész életműve nem jöhetett volna létre (taps), hogyha az ő állampolgári, vagy akár bűnözői működését összecserélték volna esztétikai működésével. Nem kell ehhez a kisebbséghez tartozni, bárki feltehetné magának a kérdést: ki vindikálhatja magának a jogot, hogy megfossza a közösséget egész életművektől, íróktól? Milyen alapon? Természetesen más volna a helyzet, ha mind a tiltott témák vita formájában, ellenvélemények formájában nyilvánosságot kaphatnának a sajtóban. Ebben az esetben talán nem is kerülne sor ilyesfajta intézkedésekre. De vita helyett a szankciókat vetik be, mert nincsenek, vagy alig vannak olyan embereik, akik ezt a vitát megfelelő színvonalon hajlandók volnának folytatni. Attól tartok, hogy most, amíg itt beszélek, most sem ellenérveken törik némelyek a fejüket, hanem szankciókon. A továbbiakban az író felelősségéről szeretnék beszélni, és ehhez egy Lukács-idézetet használnék fel abból a könyvből, amelyet a vele való beszélgetéseinkből állítottam össze. Mellesleg jegyzem meg, hogy erre a könyvre Magyarországon is volt érvényes szerződésem, végül nem adták ki, noha megjelent hat-nyolc nyelven, megjelent az olasz pártkiadó kiadásában is. Lukács elmesélte, hogy ’56 után nem volt módjában publikálni. Utána a következő fejtegetést engedi meg magának: „Természetesen semmi kilátás nem volt arra, hogy az Esztétika megjelenhessen külföldön, Magyar- országról most nem is beszélek. Erre én írtam Kádárnak egy levelet, amelyben elítéltem ezt az elintézési módot. Tudniillik úgy gondolom, hogy minden kiadónak joga van azt kiadni, amit akar, ellenben egyetlen kiadónak sincs joga megakadályozni, hogy más kiadók megjelentessék a könyveket.” Azt hiszem, ez igen világos és tiszta beszéd, és ma, amikor Lukács államosításának korát éljük, ezt a gondolatot sem volna szabad figyelmen kívül hagyni. Minden, műve iránt felelős embernek abból kell kiindulnia, hogy valamennyi kiadónak jogában áll visszaadni a kéziratát, de ezzel visszaadja a rendelkezési jogot is. A saját műveim fölötti rendelkezési jogot én senkire át nem ruházhatom. Lukács itt a jog szót használja. Erről is beszélnem kell. A jognak két értelme van. Van először is a kodifikálható jog. Lukács abból indul ki, hogy Magyarországon egyetlen olyan törvény sincs kodifikálva, amely megtiltaná az írónak, hogy ha valamelyik kiadó nem adja 78
