Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
Válogatás a sajtóvisszhangból (Köpeczi Béla, Fekete Sándor, az Elnökség levele, a Beszélő kommentárja, Szerdahelyi István írása, kilépők levelei)
A másik Magyarország hangja Ezt a reformmozgást ma segítheti a végre megújult szovjet politika, s az a kritikai szellem, amely más szövetséges vagy baráti nemzetet is magával ragad. Minden szocialista országban működnek azonban reformellenes erők, nálunk is. Hozzá nem értő, vagy kiváltságaikat, netán harácsolással szerzett javaikat védelmező bürokraták, s a bukott dogmák utolsó mohikánjai összefogva igyekeznek elhárítani a reform továbbfejlődését. Egyik fő érvük az, hogy a rendszer ilyen irányú mozgása felszabadítja az antiszocia- lista erőket, ez utóbbiak kormányozhatatlanná tehetik az országot. Nyilván sejthető már, mit akarok mondani. Igen, bármennyire is fáj ez a különböző kontesztálóknak, a konzervatív reformellenesség fő érvét vagy ürügyét ma azok szolgáltatják, akik reformokról beszélnek ugyan, de közben retrográd eszméket élesztenek fel, bűnösen kompromittálódott faj elméleti kótyagosságokat terjesztenek (főleg ezzel hívják ki az „idegen rongy” kiperzselésére készülődő szélsőséges emigránsok elismerését), s a szocializmus demokratizálása helyett egyre nyíltabban egy polgári demokratikus, néha már nyíltan jobboldali program szószólóiként lépnek fel, hol a sza- mizdat irodalomban, hol az emigráció jobbszámyának fórumán, olykor éppenséggel az írószövetségben. Mivel a reform segítése számomra nem álca, hanem személyes életcél, nem tarthatok azokkal, akik reformot mondanak, de ósdi eszméikkel s irracionálisán túlzott követeléseikkel akarva-akaratla- nul épp e reformot veszélyeztetik. Sajnálattal állapítom meg, hogy az író- szövetség történelmi lehetőséget játszik el: szocialista szellemű felelős vitáival és bírálataival a társadalmi megújulás egyik eszmei serkentője lehetne, ehelyett úgy látszik, kívülről támogatott, sőt, vezérelt praktikák fórumává alakulhat át. 1956-ban tanúja voltam egy másik ország írószövetségi közgyűlésének. A XX. kongresszus lezajlott már, a szomszédban is új szelek kezdtek fűj- dogálni, az ottani kollégák, ha nem is a mi '55-ös irodalmi ellenzékünk hevességével, kérdéseket kívántak feltenni a vezetésnek. Az elnöki megnyitó azonban azzal kezdődött, hogy az egyébként kiváló, sőt, azóta klasszikussá lett regényíró bejelentette: az írók honoráriumát ennyi meg ennyi százalékkal (sokkal) emelik. Tüstént elültek a kételyek a lelkekben, kitört a vastaps, s '56 után is tovább írogatták ottani kollégáink az olyan verseket, amelyek szellemi és nyelvi szintjét egy különben tehetséges magyar költő műve érzékeltette e sorokban: „Szüretelünk, zúg a prés, Éljen Gheorghe Gheorgiu- Dej!” Egy ilyen közgyűlés, kivált a XX. kongresszus után, szégyene volt a szocializmusnak és elárulása az írói hivatásnak. De a szervilis behódolás 312
