Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
Válogatás a sajtóvisszhangból (Köpeczi Béla, Fekete Sándor, az Elnökség levele, a Beszélő kommentárja, Szerdahelyi István írása, kilépők levelei)
A másik Magyarország hangja fordítsuk. Ehhez új dotációs támogatási és gazdasági rendszer kialakítására van szükség, amely érvényesíti a művelődéspolitikai elveinket, és tekintetbe veszi a megváltozott gazdasági környezetet. Ilyen és hasonló kérdésekben nemcsak a szövetségek igénylik a partneri kapcsolatokat, hanem a művelődési kormányzat is. Aki ma a „két szomszédvár” példáját akarja feleleveníteni, az mesterséges ellentéteket konstruál, és álproblémákból csinál vitákat, amelyek az ingerültséget sokszorozzák. 4. A Magyar írók Szövetségében már hosszabb ideje olyan viták folynak, amelyek nemhogy az irodalommal, de még a szélesen értelmezett művelődéssel sem állnak kapcsolatban, világosan és egyértelműen politikai kérdéseket érintettek. Persze nem akármilyen politikai kérdéseket, hiszen dőreség lenne kifogásolni, hogy az írószövetség tagjai foglalkozni akarnak a szocializmus építésének gondjaival és el akarják mondani véleményüket arról, hogy ők mint látják a társadalmi helyzetet és mit javasolnak problémáink megoldására. A felelős írói állásfoglalások ma is figyelemre méltóak a politika szempontjából is, hisz az író sok minden mást láthat meg, s emellett sokszor általánosabb érvénnyel fogalmaz, mint más állampolgár. A megnyilvánulások azonban, amelyekről vita alakult ki egyes írók és a politika között, túllépték a szocialista demokrácia, a szocialista nyilvánosság és a felelős véleménynyilvánítás kereteit, s ez az oka annak, hogy ezek nem kerültek a hazai közvélemény színe elé. Egyes írók a polgári demokráciát javasolták Magyarországnak a szocializmus helyett, a semlegességet a szocialista országokkal való együttműködés helyett. Bírálták a magyar politikai vezetést, mert nem lép fel nyíltan a magyar nemzetiségek ügyében, tekintet nélkül annak következményeire. Voltak, akik a nemzeti sorskérdések kapcsán a nemzethalál, a nemzeti romlás vízióját vetítették elénk, és ezért a politikai vezetést okolták. Némelyek végül kétségbe vonták 1956 eseményeinek politikai minősítését, s ezzel együtt az egész azóta végbement gazdasági-társadalmi-poli- tikai fejlődést. Ezekre a politikai kijelentésekre olyan sajtóorgánumokban, rádiókban került sor, amelyek enyhén szólva nem „barátai” a szocializmusnak, és néha olyan nemzetközi akciók keretében, amelyek rendszerünk legitimitását vonták kétségbe. Hozzá kell tenni, hogy ezeket a néze304
