Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
„népfrontos”, kiváló írók és költők mellett atomfizikus és püspök, orvos- professzor és művészettörténész, szociológus és biológus lett munkatársunk, a jó szándék és a színvonal, azt hiszem, kétségtelen. Sajnos, a Liget többször megígért újraindításának, de még a Kalendárium második kötetének sincs engedélye. Tenni akarunk, dolgozni és nem taktikázni - együtt. Miért nem lehet? Úgy érzem, szükséges a szakmai nyilvánosság előtt kimondani, amit huszonöt éve tapasztalok: ez a közösséginek hirdetett társadalom nem tűri el e közösségteremtő kezdeményezéseket, lehetetlenné teszi az irodalomban spontán módon szerveződő csoportok, műhelyek létét. Azt gondoltuk néhányan 1968-ban, hogy ami nem sikerült az előttünk járóknak, mi majd megcsináljuk, hiszen szabadabbak vagyunk, nem nyűgöznek például a népies-urbánus ellentétek, és az a közép-kelet-európai szemlélet, amelyet közöttünk legmarkánsabban és a legtöbb ismeretre támaszkodva Bojtár Endre képviselt, természetszerűleg is a miénk és mindenkinek csak javára válhat. Ma is ezt gondoljuk különben, de attól tartunk, hogy amit nem voltak képesek megteremteni az előttünk járók, azt nem érjük el sem mi, - sem az utánunk jövők. Holott mindig, minden nemzedék vagy markáns irányzat önálló műhelyt akart, akar és a jövőben is csak erre törhet, mert ez az elemi feltétele az egészséges irodalmi életnek. A műhelyben dolgozó csoport nem klikk. Mi a Ligetben az értékteremtés és az értékvédelem alapján érezzük összetartozónak Rába György és Csoóri Sándor, Mándy Iván és Kodolányi Gyula vagy Miklós Pál és Fekete Gyula, Keresztury Dezső és Békés Pál, Szepesi Attila és Török Endre írásait - de hiszen fölsorolhatnám a teljes tartalomjegyzéket. Megújulás csak a műhelytől várható, s ma ezek a csírák mégis letöretnek, a kezdeményezések a perifériára szorulnak, alig ismertek. A friss és karakteres Medvetánc csak vegetál, a Hitel, amitől sokan igazi újulást reméltünk - hol van? És a Tiszatáj-ügy... És hol van az a sok hamvába holt kezdeményezés, könyvsorozatok és antológiák, melyek mind az írók kitaláló kedvéről, a csoportba verődés vágyáról vallanak? Meg kell mondanom nyíltan: szinte nevetséges a magyar irodalomban azzal érvelni, hogy az irodalom az írók dolga, akik műhelyeiket - gondoljuk csak meg! - igazán szűkös társadalmi körülmények között is megteremthették. Nádas Péter 1969-ben, az Eszmélet küszködések idején kérdezte, hogy a fordulat éve óta miért nem volt lapja írónak, miért nem vezethetett műhelyt még Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter, Déry Tibor sem. A közgyűlés jegyzőkönyve 271
