Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A közgyűlés jegyzőkönyve szerűsítsük, de abban a tudatban, hogy a szocialista reformpolitika nem kultúraellenes; alakítsuk olyanná a két terület közötti közvetítő szférákat, hogy összetalálkozzék ez a két mozgás, mert a szocialista reformpolitika, a hatvanas évek irodalmi aranykora bizonyítja ezt, hogy nem volt meg a művészet támogatása nélkül, és viszont: a művészet hatvanas évekbeli fellendülésében is döntő szerepet játszott az akkori szocialista reformpolitika. Isten őrizzen tehát, hogy ezt a kettőt szembeállítsuk vagy kijátsszuk egymással szemben. Az elmúlt három évtized elején volt egy magyar kérdés az Egyesült Nemzetek Szervezetének fóruma előtt. 1956 után néhány évvel lekerült ez a magyar kérdés a nemzetközi közvélemény színpadáról és felkerült egy másik magyar kérdés, amelyet én úgy tudnék megfogalmazni, hogy ez az a csodálat, még vitapartnereink részéről is, hogy Magyarország abból a traumából, amelybe került, viszonylag gyorsan, eredményekkel, belső önkorrekcióval ki tudott emelkedni. Az első magyar kérdés lekerülésében sajátos módon még azok az írók is- köztük Illyés Gyula is - szerepet játszottak az ’50-es évek legvégén, akik akkor még hallgattak. Aláírtak egy olyan memorandumot, amely kérte az ENSZ közgyűlést, hogy vegye le a magyar kérdést a napirendről, pedig akkor komoly vitában voltak az akkori politikai vezetéssel. De hogy ebben az akcióban részt vett Illyés Gyula, az szorosan összefüggött azzal, hogy a ’60-as évek irodalmi fellendülésében partner lehetett, egy olyan vitatkozó partner másokkal együtt, hogy a politika nem egyszerűen megköszönte az együttműködést, hanem nagyon sok kérdésben átvállalta azokat a gondokat, amelyeket felelős írók, értelmiségiek megfogalmaztak. És most gondoljuk mindezt végig, minden analógia nélkül. Azt az elvszerű viszonyt, amely konfliktusokkal és kölcsönös tévedésekkel, a politikát is, az irodalmat is beleértve, de mégis csak megalapozta a magyar kultúra fejlődését az elmúlt évtizedben, ezt - a mai, nagyon nehéz helyzetet látva is- meg kell őriznünk és tovább kell vinnünk. Ne hagyjuk, éppen az értékek és a társadalom iránti felelősség miatt, ha szabad azt mondani, lejáratni vagy megrágalmazni azt az elvszerű, vitatkozó szövetséget, amely akkor kialakult, amelyet lehet elvszerű kompromisszumnak is, de mindenképpen egy kölcsönös szövetségnek tekinteni. Mert az a feladatunk, hogy ezt a szövetséget továbbra is megújítsuk, az új nemzedékek, az új valóság, az új irodalom jegyében. Nem pontosan olyan szövetség lenne ez, mint akkor, de ennek a szövetségnek a működése nélkül 145
