Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A közgyűlés jegyzőkönyve Valami megrepedt, megtört. Mintha megvalósult volna rajtunk Sully- Prudhomme nevezetes versének jelképes tanulsága: „N'y touchez pás, il est brisé.” mi sokáig nem mertünk szövetségünkhöz érni sem. Úgy tettünk, mintha nem lenne repedt, és úgy tettünk mégis, mintha kívülről fenyegetné valami otromba kő, pedig tudhattuk: oly annyira repedt már, hogy valóban félő hozzáérni, mert menten széttörne, ki-ki fölhánytor- gatná, hogy ki repesztette meg, ki a hibás, felelős, bűnös. Holott tudhattuk volna: mi magunk repesztettük meg, még ha jó szándékkal is. De azt is tudhatjuk a régiektől, hogy a pokol útjai is jószándékkal kövezettek... és tudhatjuk, a megrepedt vázát nem azzal óvjuk meg a széteséstől, hogy bűnösnek citáljuk egymást. A repedt vázát óvatos, gondos, hozzáértő és felelősségteljes restaurálással óvhatjuk csak meg, hogy az érték megőrződjék a jövőnek. (És újra figyelmeztetek, hogy ne legyen, ne lehessen félreértés, se félrehallás: a restaurálás ebben a metaforában nem politikai fogalom, mert ahhoz semmi közöm.) Ehelyett mintha egymás kezéből ráncigálni kezdtük volna a vázát, mondván: hitellel bennünket illet. A miénk gondoltuk és mutogatni kezdtünk a népre, amely mindeközben mohón hajszolja magát, házat épít a már birtokának, de még nem tulajdonának érzett hazában, s régi erkölcsét veszejti, és tékozolja erejét, és elandalodik, és kezdené végre ösztönösen is komolyan venni magát először igazán saját történelmében, amit sekélyesen ismer, ha ismer egyáltalán. Mi mindeközben sok okkal káromoljuk a tömegkommunikációt, káromoljuk, hogy hagyományosan súlyos szavunk most csak patikamérlegen... Pedig tudhatnánk: a régiek szava is csak utóbb került mázsálóra, mert a tömeg hajdanán hozzá sem jutott, hozzá sem juthatott, és tudhatnánk: menynyivel érzékenyebb a patikamérleg, mivel potenciális mérget mér gyógyszer gyanánt... Más kérdés, hogy valljuk: jó lenne kenyeret mérniük szavainkkal, mint hajdan a családban késsel, szentséggé keresztelve az életet... De belátnunk muszáj és illő is: ma már ezt a kenyeret nem csak mi szegjük meg egyedül, kuporgatva és porciózva. Szegi és szeli a hivatásos politika, szegi és szeli annyi társadalmi szervezet. Jól és rosszul. De szegi és szeleteli. Nekünk - gyarló illúziómban - tán hátrébb, mert mélyebbre kellene mennünk, egészen a dagasztásig. Hogy kéretlenül is mindig elegendő élesztőt adhassunk. Mert élesztő nélkül nincs kenyér. És nem játszom, amikor megismétlem a jelképes szót: az élesztőt. Változott, megváltozott és változik a világ, amelyben élünk. Változott a rossz, a jó. Tudom, hamiskás szó a változás: magában rejti a korcsosulást 111
