Királyi Ibolya: Emlék-repeszek. Király Károly igazsága - RETÖRKI könyvek 15. (Lakitelek, 2016)
I. rész: A zsarnokság az zsarnokság...
Emlék-repeszek Azt még tudni kell, hogy az újonnan alapított Nemzeti Színház román tagozatán letagadhatatlanul pangás volt. Nem volt hagyománya a színházba járásnak, bár voltak tehetséges fiatal színészek, üres széksorok előtt játszottak. Ekkor jött az utasítás a pártbizottságtól, rá kell venni a diákokat, hogy megnézzék az előadást (vagy szavalóestet), melyben Ádám Böbe (Hajdú Győző felesége) vitte a főszerepet. Madaras Piroska, a Bolyai Líceum akkori igazgatója külön felhívta a figyelmemet, minél több színházjegyet adjak el. A válaszom ennyi volt: „Én Adám Böbe előadására nem adok el egyetlen jegyet sem. ” Becsületére legyen mondva, nem erősködött, rám nézett, és nem szólt egy szót sem. Mással, másképp próbálta megoldani ezt az utasítást. Soha szóba se hozta, noha akár szankcionálhatott is volna a feladat megtagadása miatt. Azt is megemlíteném, hogy a magyar közönség „rákapott” a színházra. A színházba járás hagyományát régi és talán elfeledett, olyan nagy elődök honosították meg, mint Kovács György és Harag György rendezők és a színészek közül: Szabó Ernő, Kőszegi Margit, Erdős Irma, Tanai Bella, Tarr László, Lohinszky Loránd, Bács Ferenc és ugyanarról az évfolyamról Illyés Kinga, Mózes Erzsébet, Farkas Ibolya, a Ferenczy fivérek. Kihagy az emlékezet. Közülük többen arra kényszerültek, hogy elhagyják az országot. Ám jött az új nemzedék, Kovács Levente és a Színművészeti Főiskola más nagyszerű tanárai által képzett generáció: Kincses Elemér, Benczédi Sándor, Jan- csó Elemér. Amellett, hogy remek előadásokat lehetett látni, ez volt az egyetlen olyan hely, ahol mi, magyarok magunk közt létezhettünk, egymás között csak magyarul beszélhettünk. (Még iskolai kirándulásokat is kötelező volt román osztályokkal közösen szervezni, ami egyébként ritkán jött össze.) Természetesen a templomok - ahova tilos volt járni, bérmálni, konfirmálni - és a temetők voltak magyarságunk más „felszentelt” helyei. Ezért volt az, hogy a halottak napja, november elseje, a magyarok számára „ünnep ” volt. Özönlöttek az emberek a református és katolikus temetőkbe. Akkora tömeg lepte el a két temető környékét, hogy szinte haladni is alig lehetett. Ilyenkor a Securitate nagy erőkkel kivonult, milicisták irányították a forgalmat, és figyelték, ki koszorúzza a Bolyaiak sírját, az első világháborúban elhunyt ismeretlen katona síremlékét és több, számunkra fontos, kiemelt jelentőségű helyet. Igencsak szívet facsaró, hogy ezek voltak magyar identitásunk par excellence helyei: színház, templom, temető! Ahogy Tamás Menyhért írja Esőrácsok című regényében (Budapest, 1984, Szépirodalmi, 66-67) a bukovinai székelyek számkivetettség-kálváriáját megelevenítve: 36
