Duray Miklós: Rendszerváltozás, rendszerváltoztatás, rendszerváltás a Kárpát-medencében 1963-2015 I. kötet - RETÖRKI könyvek 14/1. (Lakitelek, 2016)
Számadás - Akkor velük, most ellenük?
Számadás - Akkor velük, most ellenük? versailles-i, illetve a trianoni békeszerződést. A Komintern szakemberei már 1920-ban tudták, és az antant-hatalmak politikusainak egy része ugyancsak felismerte, hogy időzített bombát helyeztek el Európa közepén, ahogyan Churchill is tudta már 1945-ben, hogy vasfüggöny ereszkedik Nyugat és Kelet közé. Fultoni beszéde ennek a bizonyítéka. Az 1970-es és az 1980-as években a szovjet hatalmi térfél társadalmainak másként gondolkodói többségükben nem voltak alkalmasak arra, hogy átlépjék a huszadik században emelt közgondolkodási akadályokat. A kommunista rendszer módszereivel ugyan nem értettek egyet, de egy részük (a reformkommunisták, marxisták) a szocializmus ún. emberarcú változatát elfogadta, és alig akadt közöttük néhány, aki tudatában volt annak, hogy a helyzetért a két világháborút lezáró békerendszer a felelős. Fehér hollónak számítottak azok, akik ezt ki is mondták. A közfelfogás ezen akadályait a katonák leegyszerűsített műszaki gondolkodásmódjával determinált, de a politikusok által megfogalmazott gyűlölködési és stabilitási doktrínák teremtették meg. Ezek uralták Európát a két világháború között - e gondolkodásmód csődjét éppen az újabb világháború bizonyította. De mintha mi sem történt volna, ez kelt életre 1945 után is. És amint a nyugati világ sokáig szemet hunyt a nácizmus gaztettei fölött, ugyanúgy elfogadta, sőt egyezkedve életben tartotta a kommunista hatalmi rendszert is, és az végül saját alkalmatlansága miatt omlott össze 1989-ben. De lehet, hogy tovább élt volna, ha a Nyugat nem kényszeríti ki a kommunista rendszer bűnöseinek büntethetetlenségét - azo- két, akikkel együttműködött. Az orwelli rendszert éppen a huszadik század Európájának ez a politikai gondolkodásmódja hívta létre, és azok zöme, akik fellázadtak a rendszer vagy a módszerei ellen, csak azokhoz a gyökerekhez tudott visszatérni, amelyekből kisarjadt maga a rendszer. Akik nem oda tértek vissza, hanem előbbre léptek, azokat a radikalizmus és a szélsőségesség vádjával sújtották. Ha a társadalmi rendszerek fejlődése szempontjából értékeljük ezt a helyzetet, egyértelmű, hogy az első világháború végével a modernizáció az egész kelet-közép-európai térségben megbukott, mert a nemzeti identitások és az állameszmék az ellenségképek uralma alá kerültek. Az is igaz, hogy ez a megállapítás magyar szempontból vitathatatlan, a szomszédos nemzetek szemszögéből megítélve azonban vitatható, mert máig az a meggyőződésük, hogy többet nyertek, mint amennyit enélkül veszíthettek volna. Csupán azt nem tudjuk eldönteni ma, hogy hosszú távon kinek van vagy lesz igaza. 67
