Duray Miklós: Rendszerváltozás, rendszerváltoztatás, rendszerváltás a Kárpát-medencében 1963-2015 I. kötet - RETÖRKI könyvek 14/1. (Lakitelek, 2016)
Leltár - Kutyaszorító
Budapestre. Öt ráadásnapot töltöttem Magyarországon, kora hajnalig tartó beszélgetésekbe temetkezve, néha csaknem vérre menő vitákban elemezve az elmúlt hónapok eseményeit, a katonai agresszió okait, a szomszédos országok megszállásban betöltött szerepét. Abban általában egyetértettünk, hogy noha a román politika nekünk egyébként ellenszenves volt, ebben az esetben mégis csak helytállt, és Magyarország is a végsőkig elment, hogy elejét vegye a Csehszlovákiának nyújtandó „internacionalista segítségnyújtásnak”. Közben tudomásunkra jutott, hogy a magyar szociológusok tüntettek a megszállás ellen a jugoszláviai világkonferencián, és ez rendkívül felvillanyozott bennünket, mert ezt az európai szellem megnyilvánulásaként fogtuk fel. Azonban a hírözön ellenére sem tudtuk, hogy milyen a valóságos helyzet Csehszlovákiában, és örökké az a gondolat kínzott bennünket, hogy mi lehet otthon. Mikor megszüntették a határzárlatot, Ipolyságnál léptem át a magyar-csehszlovák határt. Ott nem árulkodott az összkép semmi rendkívüliről. Rekkenő meleg volt, ezért attól tartottam, hogy megromlik a biztonsági meggondolásból csomagolt élelmiszer, melyet arra az eshetőségre vittem magammal, ha otthon hadiállapot uralkodnék az ellátásban. Csönd honolt Ipolyságon, kihaltak voltak az utcák, csupán lógó nyelvű kutyák kószáltak a falusias város főterén, a kocsmában elfogyott a sör, és finom por lepett mindent. Egy árva transzparens árulkodott csak arról, hogy valami más történik az országban, mint általában, mert a felirat azt hirdette: „Magyar katonák, menjetek haza!” Semmi több. Azonban voltak olyan feliratok is Dél-Szlová- kiában ebben az időben, melyek csupán így szóltak, hogy „magyarok, menjetek el”, és mi tudtuk, hogy ez nagyon is kétértelmű, célzatosan az, de ekkor ezen túltettük magunkat vagy nem méltattuk figyelemre, mert azt is tudtuk, hogy most másra gondol az ország zöme. Ipolyságról menetrend szerint közlekedtek az autóbuszok. Suttogva kérdeztem a jegyszedőtől: „Mi lesz, ha útközben lőnek?”. „Itt nem lő senki senkire. Nincs miért!” - válaszolta. Valóban zavartalanul érkeztünk Losoncra, csak Nagykürtösön láttam egy magyar harckocsi-alakulatot. Otthon, Losoncon azonban már más kép fogadott. Tarkállott a főutca a tiltakozó falragaszoktól, a járási bizottság épülete mögött szovjet katonák őrködtek, gépfegyverek csöve meredezett a tankok tüzelőnyílásából, de nem volt kire tüzet nyitni. Mikor megérkeztem Losoncra, feltűnt, hogy nincs egy magyar nyelvű felirat sem a városban. Sajnos ez azt jelentette, hogy az elmúlt évek folyamán sikerült felszámolni a város honos magyar ifjúságát, elsősorban azzal, hogy a magyar iskolák hiánya szétzilálta a fiatalok természetesen létrejövő kapcsolatát. Majd a hazaérkezésemet Leltár - Kutyaszorító 135
