Szekér Nóra - Nagymihály Zoltán (szerk.): Taxisblokád. Egy belpolitikai válsághelyzet története I. - tanulmányok, interjúk, segédletek - RETÖRKI könyvek 12/1. (Lakitelek, 2015)
Interjúk - „Emberközelből”
TAXISBLOKÁD I. támogatásával megválasztott parlamenti képviselő, nem az MDF kormánya mellé állt, hanem Göncz felé nyitott. Számára nagy élmény volt - mint nekem elmondta egy műsorban hogy Árpi bácsi fogadta, és egyeztetett vele. A taxisblokád ügyét nem a belügyminiszterrel, nem a kormánnyal, hanem Palotás Jánossal beszélte meg Göncz Árpád! Ez mind már arról szólt, hogy az MDF-et próbálták megbuktatni, hiszen érzékelhetően vékonyodott a többsége, kikezdhető lett a vezető szerepe. Antall kórházban volt, a miniszterek pedig nem voltak elég pallérozottak. A televíziós, rádiós munkásságom révén biztos, hogy mindegyikükkel, talán többször is, találkoztam. Ezek a beszélgetések is arról árulkodtak, hogy ők az elmúlt negyven év rájuk kényszerített rutintalanságával jöttek a semmiből. A sajtótól is, a csúcsvezetői állásoktól is távol voltak. Nem sok fogalmuk volt arról, hogy a hatalmat hogyan kezeljék. Ez számomra már korábban is kiderült, de a taxisblokád idején teljesen világossá vált. Nem azért voltak alkalmatlanok, mert nem értettek hozzá, hanem mert nem is volt esélyük a hatalmat gyakorolni, korábban még a közelében sem lehettek. Nemcsak a kormány tagjai, hanem mindenki, aki a hatalom részesévé vált, gyakorlatilag alkalmatlan volt. Nem találtak például igazán rendőri vezetőt. Antall idejében - Barna Sándor után - Bodrácska János volt a budapesti rendőrfőkapitány, Pintér Sándor pedig a Pest megyei kapitány. Mint ahogy a sajtóban, a fegyveres testületekben sem tudták elmozdítani a régieket. Tegyük hozzá: egyébként olyan tanácsadók és olyan államtitkárok is voltak, akikről nem tudták, hogy kicsoda. Gondoljunk csak Szil- vásy Györgyre, aki helyettes államtitkárként tevékenykedett. Nem tudták, hogy ezek a hatalomból a kommunizmusban kizárt értelmiségiek, vagy csak egyszerű hatalomvágyók. Gidai Erzsébet mondta el az egyik könyvemben, hogy félelmetes és döbbenetes volt számára, hogy a Társadalomtudományi Intézetben MDF-csoport alakult. Sok, korábban MSZMP-s tagkönyvvel rendelkező tudományos kutató, „rangos gondolkodó” nyíltan ment az MDF-be. Mindenféle ellenállás nélkül be tudtak szivárogni az új jobboldali, keresztény hatalomba. És ott is maradtak. A fegyveres testületekkel kapcsolatban tegyük hozzá, hogy a munkásőrség sem akarta igazán letenni a fegyvert. Én voltam olyan munkásőrnél 1993-ban Salgótarjánban, aki sírt a meghatottságtól, amikor elővette a szekrényből a fegyverét. Hogy nem volt igazán eredményes rendszerváltás, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy az első adandó alkalommal a felszínre kerültek azok indulatai, akik visszavágytak, akik úgy érezték, van még itt keresnivalójuk. Mondok más példát. Tímár György mondja az Azok a szép napok című könyvemben, hogy itt volt egy 260
