Kávássy János Előd: Nyugati szélben. Adalékok a magyar-amerikai kapcsolatok 1989-es történetéhez; gondolatok a kelet-európai és a magyar rendszerváltáshoz - RETÖRKI könyvek 11. (Lakitelek, 2015)
„És egyszer úgyis meg kell csinálni”
„És egyszer úgyis meg kell csinálni.” a saját céljai tükrében minimumként vagy optimumként); másrészt, bármely forgatókönyv konkrét megvalósulásának (ismét: hogyan és mikor) felvetése a futurológia világához tartozott volna 1988-ban. A Magyar Szocialista Munkáspárt hatalmi elitje az 1956-os forradalom és szabadságharc 30. évfordulóján a korábbiakhoz képest jelentősen megváltozott, s láthatólag egyre gyorsabban változó bel- és külpolitikai305 helyzetben kényszerült a valós helyzetből fakadó konzekvenciákkal és alternatívákkal szembesülni. Kádár rendszerét 1956-61-63 között a szovjet minta totális követése jellemezte, s csak ezután vált hangsúlyossá a Moszkvával való külpolitikai összezárás mellett és azért cserébe egy, a keleti blokk egészéhez mérten 305 Nem szabad megfeledkeznünk az 1986. október 11-12-i izlandi csúcs kudarcáról, s a párt vezetői számára e kudarcból származó tanulságokról. A reykjavíki találkozó, melyről Ronald Reagan azt írta, hogy egyik volt elnöksége „leghosszabb, leginkább csalódást keltő, és bizonyosan legdühösebb napjainak”, szovjet értékelés szerint is zsákutca volt. 1986 áprilisának legelején Mihail Gorbacsov egy Reagannek írt személyes levelében rögzítette az „előfeltétel nélküli pozitív [szovjet - K. J. E.] elvi álláspontot” egy valamely európai fővárosban tartandó interim csúcsról. A találkozó, mely eredendően Moszkvának, és nem Washingtonnak volt fontos, hamarosan még sürgetőbbé vált az ukrajnai Csernobil atomerőművében 1986. április 26-án bekövetkezett nukleáris katasztrófa után. A beinduló szervezés, a reykjavíki csúcshoz vezető út azonban lassú és gyötrelmes volt: az előkészítést nem a konstruktív egyeztetés, inkább a rögzült premisszák, s főként szovjet részről a nyilvánosan hirdetett ideológia médiareklámja jellemezte. Az izlandi fővárosban 1986 őszén azután két nap alatt mintegy 10 órányi megbeszélésre került sor, először (röviden) Gorbacsov és Reagan között, majd a szovjet főtitkár javaslatára Sevardnadze és Shultz bevonásával. A tárgyalások második napján Gorbacsov az Európában állomásozó, hagyományos fegyverzetű szovjet erők jelentős csökkentését ajánlotta fel a NATO taktikai atomarzenáljának csökkentésért cserébe - ám ennek feltételéül az SDI amerikai feladását szabta. Reagan erre megismételte, hogy az SDI nem képezi alku tárgyát, majd a további alkudozásoktól egyre mérgesebb Reagan végül otthagyta tárgyalópartnerét és a szovjet küldöttséget; ezzel a találkozó véget ért. (A szovjetek a tárgyalások során - Reagan kérdésére - egyébként kénytelenek voltak beismerni, hogy azért nem vettek igénybe 6 millió tonnát a számukra biztosított amerikai gabonából, mert a csökkenő olajárak miatt kieső deviza bevételek ezt lehetetlenné tették. Gorbacsov így egy olyan hatalom vezetőjeként próbált egyenrangú félként tárgyalni, mely - történelme során nem először - képtelen volt saját polgárait élelmezni.) Izland után mindenki, így a magyar politika számára is világossá vált, hogy a világsajtó által felkapott, egyre népszerűbb szovjet főtitkár nem képes önálló akaratérvényesítésre az amerikai elnökkel szemben. Kevés szocialista ország számára lehetett ez tanulságosabb, mint az 1982 óta direkt módon az amerikai politikatámogató jóindulatára szoruló, egyre eladósodottabb Magyarországnak. Reagan, Ronald, im., 650-675. 121
