Szekér Nóra - Nagymihály Zoltán (szerk.): Jeles napok, jeltelen ünnepek a diktatúrában. Pillanatképek a kommunista emlékezetpolitika valóságából - RETÖRKI könyvek 10. (Lakitelek, 2015)

1. Diktatúra és hit

protestáns gyökerű, a függetlenségi tradíciót előtérbe állító történelemfelfogás, melynek nyomán a protestantizmus, elsősorban a reformátusság nemzeti jellege a kortárs közélet toposzává és a meglehetősen eltérő kulturális és politikai kötődésű kultúrprotestáns magatartásformák közös identitáselemévé vált.

A kommunista párt tehát, mely szívesen lépett fel a magyar szabadságmozgalmak folytatójaként, a szociális igazságtalanságok felszámolójaként, az új, igazságos társadalmi berendezés megvalósítójaként, valójában osztályharcos kontextusban aktualizálva és sematizálva, a maga számára legitimációs előképként sajátította ki a hazai protestáns demokratikus és függetlenségi tradíció ideológiai szempontból használható, integrálható elemeit. A kommunista történetírás a reformációt vallási köntösben jelentkező ideológiai megmozdulásnak tekintette, egyházai - Erdei szavaival élve - „a szabadságért és a haladásért folytatott szüntelen küzdelemnek a fészkeiként” kaptak progresszív szerepet a magyar múlt marxista olvasatában.

Rákosi és Erdei protestantizmus-képének másik fele az eltévelyedésről szólt. Ahogy Erdei fogalmazott: „A kiegyezés után következett be az a korszak, amikor fokozatosan elhomályosultak a magyar református egyház szabadságharcos hagyományai, és egyházunk is belekényelmesedett a kiegyezés megalkuvó szellemébe, és fokozatosan az uralkodó osztályok második államvallásává kezdett válni.”8

A kulcsgondolat, mely szerint a magyar kálvinizmus 1867 után megszűnt a magyar élet progresszív tényezője lenni, szintén nem újkeltű történetértelmezési séma. Ahogy a progresszió és a protestantizmus összekapcsolása a nemzeti liberális romantika történetszemléletben gyökerezett, úgy ennek kritikája a századforduló válságjelenségeihez kapcsolódott, s szorosan összefüggött a felemás magyar polgárosodásról szóló kiegyezéskritikákkal. Ennek az érvrendszernek egyik első és talán legmarkánsabb megfogalmazója Szabó Dezső volt, aki 1913-ban a Nyugat hasábjain folytatott nevezetes protestantizmus-vitában közölt, nagy visszhangot kiváltó, szarkasztikus írásában foglalta össze a kortárs magyar protestantizmus helyzetéről és hivatásáról alkotott lesújtó véleményét. A vitában, melyhez a két

Földváryné Kiss Réka: Emlékezet és propaganda

8 Erdei Ferenc főgondnoki székfoglaló beszéde. Református Egyház, 1951. május 1. 5.

29