Alexa Károly (szerk.): Magyar látóhatár. Borbándi Gyula emlékkönyv - RETÖRKI könyvek 9. (Lakitelek, 2015)
Gróh Gáspár: Irányok, értékek
Magyar Látóhatár Borbándi úgy véli (éppen a Márciusi Front működéséről írva): a „népiek követelései csak kevesekhez jutottak el és még kevésbé támadt mögöttük országos mozgalom. A velük rokonszenvező diákok az ifjúságnak csak egy kis hányadát tették ki és a parasztok közül csak a legöntudato- sabbak vállalták a Márciusi Front eszméinek terjesztését” (263). De mi a kevés és mi a sok? Ha abból indulunk ki, hogy a lakossághoz képest mit jelentett ez, vagy éppen a választásokon a legközelebb eső politikai erők (kisgazdák, Bajcsy-Zsilinszky nemzeti radikálisai), akkor a tétel messzemenően igaz. Másfelől az eszmélkedő, utat kereső, tenni akaró kisebbség körében jelentős erőnek kell tekintenünk a népieket. Más a politikai cselekvés és más a gondolkodás. Tetejébe a mozgolódást kiváltó feszültség elmúlt, a korábban piac nélkül vergődő magyar mezőgazdaság termékeit az ekkor még fizetőképes német piac szinte korlátlanul felvette, a bécsi döntések eredményeként a magyar etnikai többségű területek és Pozsony kivételével a legfontosabb városok visszakerültek Magyarországhoz. Az a társadalmi feszültség, amely a mozgalmat kiváltotta, enyhült, sőt mú- lóban volt. A háborús fenyegetést még kevesen érezték. A közhangulat változásában 1938 fordulópontot jelentett: az Anschluss és München ehhez önmagában is elegendő volt. A Felvidék egy részének visszatérte után azonban már nem lehetett tudni, hogy a német fenyegetés vagy támogatás jelent-e nagyobb veszélyt. Borbándi ezt így jelzi: „az 1938 elején uralkodó magyar közviszonyok nem kedveztek a népi mozgalom további kibontakozásának és újabb akcióknak a meghirdetett reformprogram mellett. Az országot már elöntötte a szélsőjobboldali hullám. A lakosság némely rétegére erősen hatott a nacionalista és antiszemita propaganda. A népi reformisták józan és megfontolt programjának kisebb volt a vonzó ereje, mint a szélsőjobboldal - részben az ő eszméiket is kisajátító és eltorzító - demagógiájának” (266). Érdekes, hogy a józanság és a megfontoltság, mint a népiek még sikeresebb szereplésének akadálya a későbbiekben is felmerül. 1945 után a Nemzeti Parasztpárt szerény eredményeit Borbándi egyebek közt ezzel magyarázza: „egyfelől a program túl józan és túl realista volt. Hátrány volt ez egy olyan környezetben, amelyben virágoztak az ábrándos várakozások és remények” (402). Az 1938 körüli helyzetet illetően Borbándi később árnyalja megállapításait. Jól látja, hogy a magyar belpolitika és közhangulat alakulásában egyre erősebb, mondhatni döntő szerepet kaptak a külső tényezők. A hitleri 38
