Alexa Károly (szerk.): Magyar látóhatár. Borbándi Gyula emlékkönyv - RETÖRKI könyvek 9. (Lakitelek, 2015)
Gróh Gáspár: Irányok, értékek
Magyar Látóhatár gyenge és halvány kísérlet volt a kormány - elsősorban Teleki Pál - részéről, hogy bizonyos tények hatósági megerősítéssel ismertté váljanak, és egy mérsékelt reformprogramra a közvélemény felkészüljön” (241). A könyvből azonban tudjuk, hogy nem a közvéleményt, hanem a hatalmi elit véleményét kellett áthangolni. Ahogyan Borbándi írja: „a nagybirtok és a nagytőke közös fellépéssel még egy ilyen erőtlen kísérletet is nyomban letört, és a kormányt meghátrálásra késztette, mindenki számára érthetővé és érzékelhetővé téve, milyen hatalommal kell szembeszállnia annak, aki Magyarországon emberséges állapotokért és demokratikus reformokért küzd” (241). Az ebbe az irányba tett lépésként értékeli Borbándi a nyilvánvalóan súlytalan, de a szakirodalomban, az értékelésekben indokolatlanul eltúlzott szerepet kapott, alaptalanul jelképes jelentőségűnek tekintett röpke kísérletet, az Új Szellemi Front néven emlegetett hamvába holt szerveződést és a népi írók találkozóját Gömbössel. Nem térhet ki e történet felvázolásának feladata elől. Abból, ahogyan a történetet leírja, meglehetősen világosan kiderül, hogy az aktuális kommunista „vonal” jegyében fogantak a találkozás jelentőségét elképesztő mértékben eltúlzó elemzések. Érdemes Borbándi összefoglalójából hosszabban idézni. Aligha lehet reálisabban és bölcsebben értékelni a népiek történetének ezt a csak utóélete által önálló fejezetként kezelt epizódját: „Amit Új Szellemi Front néven tart számon a történetírás, nem több, mint néhány hírlapi cikk és magánbeszélgetés. Az Áfonya utcai találkozót [ti. itt, Zilahy Lajos villájában került sor Gömbös és az írók beszélgetésére] további hasonló eszmecsere nem követte. [...] A megszűnés vagy felbomlás nem helytálló kifejezés, mert Új Szellemi Front csak azáltal volt, hogy emlegették, de nem azáltal, hogy valami közös és együttes cselekvés jutott benne kifejezésre” (183). XII. A népi mozgalom a harmincas évek második felében, nem utolsósorban a gazdasági válság tragikus következményeinek láttán érzett szolidaritás erkölcsi kényszere jegyében a paraszt- illetve a föld-kérdést helyezte működése középpontjába. Mondhatni: a nagybirtokrendszer fölszámolására szerveződött. Ám az európai helyzet drámai átalakulása, benne az évtized- fordulón már mutatkozó háborús konjunktúra hatásával a szegénység problémáját sokban enyhítette. Az Anschluss után a nemzeti problematika erő36
