Lóránt Károly (szerk.): A rendszerváltáshoz vezető út. Gazdaságpolitikai visszaemlékezések - RETÖRKI könyvek 7. (Lakitelek, 2015)
A gazdasági rendszerváltáshoz vezető út - Lóránt Károly: A gazdasági rendszerváltáshoz vezető út
A rendszerváltáshoz vezető út nére sem. A közművelődés intézményhálózata már a hetvenes évek elejére kialakult, és az évtized során nem csupán az extenzív fejlesztés maradt el, hanem a korszerűsítés, illetve az intézményrendszer állapotának megőrzése is. A kulturális ágazatot elsősorban a sajtó, a rádió és a televízió kiemelt fejlesztése jellemezte. E területen az évtized második felére jelentős társadalmi feszültségeket okozva kiéleződtek az egészségügy fejlesztésének problémái. Az 1970-es évek első harmadára kiépült az egészségügyi szükségleteket alapjában kielégítő intézményhálózat. Az időszak közepétől állampolgári jogon lehetővé vált az egészségügyi szolgáltatások igénybevétele, és ez szükségessé tette volna az egészségügy fejlesztését. Különösen fontos problémává vált a nem kielégítő fekvőbeteg-ellátás. Az egészségügyi gyermekotthonok és szociális otthonok iránti kielégítetlen igények gyorsan nőttek. A termelő infrastruktúráról szólva a közlekedésben a hetvenes években jelentős strukturális átalakulás ment végbe. Ehhez elsősorban az automobilizmus terjedése, a közúti áru- és személyszállítás arányának növekedése, valamint a csővezetékes szállítási hálózat kiépítése járult hozzá. A leglátványosabb fejlődés az automobilizmus terén történt: a 100 háztartásra jutó személygépkocsi-állomány az 1970. évi 6 darabról 1980-ra 25 darabra emelkedett, tehát míg az időszak elején csak minden 17., addig az időszak végére minden 4. családra jutott egy gépkocsi. Megindult az autópálya-építés is: az autópályák hossza az 1970. évi 8 kilométerről egy évtized alatt 130 kilométerre növekedett. A vasúti vontatásban a gőzvontatás aránya az 1970. évi 34-ről 4 százalékra csökkent, tehát gyakorlatilag megszűnt. Helyét lényegében a villamosvontatás vette át, amelynek aránya 27-ről 51 százalékra emelkedett. A hetvenes években volt a fővárosi metróépítkezés nagy korszaka, a vonalak hossza 6,5 kilométerről 18 kilométerre, az utazók száma 67 millióról 300 millióra emelkedett. Sokkal kevésbé léptünk előre a telefonhálózat kiépítésében: a 100 lakosra jutó beszélőhely 8-ról mindössze 12-re emelkedett, s ezzel Európában az utolsó helyek egyikén voltunk. A telefonhálózat fejlesztése csak a nyolcvanas években gyorsul fel, de ekkor az általános restrikció miatt az infrastruktúra egészének színvonala újból gyors ütemben romlani kezdett. 42
