Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: A politikai túlélés művészete. Az MSZMP/MSZP hatalomátmentésének természetrajza: érvelés és gyakorlat (1988-2010) - RETÖRKI könyvek 6. (Lakitelek, 2014)

III. 1994-2010 - Halmy Kund: „Miénk itt a tér.” Az MSZP sajtókommunikációja 1994 után

MSZP győzelmet arat. Az abszolút többséget előre nem lehetett sejteni, mint ahogy azt sem, hogy ötven százaléknál több parlamenti mandátum esetében miért lesz szükség a liberális párttal való szövetkezésre, koalíció alkotására. Ez talán a legérdekesebb és leginkább fajsúlyos kérdése az 1994-es esztendőnek. A SZDSZ „összeházasodása” az MSZP-vel valódi politikai derékcsavar, de igazából csak azok számára jelentett meglepetést, akik hittek a liberális párt kommunistaellenes retorikájában, és az önálló, a „demokratikus ellenzékiséget” képviselő csoport szuverenitásában bíztak. Ők kevesen voltak, és ők csalódtak a legnagyobbat.

Valójában az SZDSZ érdekszférájához szorosan kötődők minden áron a hatalom belső gyűrűjéhez szeretettek volna tartozni, és kormányra kerülni, így volt ez már 1990-ben is, amikor a liberálisok pár százalékkal maradtak le a győztes MDF mögött, és csalódásuk, kielégítetlenségük emiatt nagyra nőtt. Mégis, sokan voltak táborukon belül, akik nem tudták megbocsátani az SZDSZ-nek - mivel még alkotmányos kényszer sem volt -, hogy koalícióra lépett a kommunista utódpárttal. Jobboldali, nemzeti alapokon politizáló körökben, és a tágabb értelemben vett, tájékozottabb antikommunista, és antiliberális felfogású választók között a két párt összefogása nem volt meglepetés. Az sokkal inkább, hogy a leendő miniszterelnök, Horn Gyula, az abszolút többség birtokában, némi látszathezitálás után az SZDSZ felé nyújtotta a kezét. Sokan legyintettek ekkor, hogy „összenő, ami összetartozik”, de ez nem ilyen egyszerűen leírható probléma. Horn mint az egyik legrutinosabb és leginkább pragmatikus, „realista” politikai szereplő, valószínűleg nem kívánt egy olyan vehemenciájú és érdekérvényesítési képességű ellenzéket, mint a liberális kemény mag. Ezenfelül a nemzetközi politikai és befektetői nyomás is az SZDSZ kormányra kerülését segítette elő: a liberálisok ékszerűen, kész programokkal és élénk, határozott retorikával szinte repültek a hatalomgyakorlás felé.

Mivel a Fideszből kivált liberálisok 1993-ban leváltak a pártról, és elvált a két egyértelmű politikai attitűddel rendelkező csoport útja (illetve az egyértelmű kisebbségben lévő Fodor Gábor-féle tábor az SZDSZ-hez csatlakozott), az Orbán Viktor fémjelezte Fidesz inkább a jobboldali centrum felé húzódott, és egyfajta jobbközép, majd később egyre markánsabbá váló nemzeti és keresztény-konzervatív irányba mozdult el. Az FKGP és a KDNP veszített jelentőségéből, ez a választási eredményeken is megmutatkozott. Maradt tehát a két baloldalinak tekinthető párt (az SZDSZ individualista felfogással és piaci liberalizációs felhangokkal, melyek később, elsősorban

III. 1994-2010. Halmy Kund: „Miénk itt a tér.”

233