Rendőri Lapok, 1910 (7. évfolyam, 2-9. szám)

1910-05-01 / 5. szám

VII. évfolyam.

Szatmár, 1910. május hó 1.

5-ik szám.

Kéziratok, de esak is szakszerű czikkek a főkapitányhoz adandók be.

RENDŐRI LAPOK.

A RENDŐRFŐKAPITÁNYI HIVATAL TISZTIKARÁNAK, RENDŐR- ÉS CSENDŐR-LEGÉNYSÉGÉNEK SZAKLAPJA.

Összeállítja: Tankóczi Gyula főkapitány felügyelete alatt a hivatal tisztikara.

Megjelenik minden hónap 1-ső napján.

d5

A tisztviselők és a fizetésrendezés.

Lapunk legutóbbi számában terjedelmes cikkben emlékeztünk meg a tisztviselők fizetésrendezésének kérdéséről s ha a törvényhatósági bizottsági közgyűlés elé vinni szándékolt javaslattal egyoldalulag, kizárólag a rendőrtisztviselők szempontjából foglalkoztunk is, tettük ezt nem egois- musból avagy separativ törekvésből, hanem azért, mert az általunk birálat tárgyává tett javaslat a rendőrtisztviselőket úgy állította be, hogy az leg- kevésbbé sem nélkülözte a sorsunkkal nem törődés hypotheticus látszatát. S hogy e hypothesis- nak mennyiben volt alapja, mi sem bizonyítja jobban annál az immár befejezett ténynél, hogy szóvá tett sáréi; • AÉÜ&HWOslást találtak abban a » második javaslatban, melyet a törvényhatósági bizottsági közgyűlés magáévá tett. Igaz, hogy ennek keresztülvitelében sérelmeink felpanaszolásának része nem volt, mert hisz ennek megtörténtekor az elfogadott javaslat már bizonyára ki volt dolgozva, de ez csak mellettünk bizonyít, hogy tudniillik sérelmeinket ismerték az első javaslat tervezői s azokat az újabb tárgyalásnál figyelmen kívül nem hagyhatták.

S most már leszögezhetjük azt a tényt, hogy a határozattá emelt javaslat az összes törvény- hatósági tisztviselők nagy többségének egyetemes gondolkodásával megegyezik, de nem habozunk kimondani^ hogy meg is kell egyeznie, mert hiszen a törvényhatósági bizottság tulajdonképen nem tett mást, mint pártatlan humanismussal határozattá emelését annak a javaslatnak, mely a tisztviselői kar jogos igényei kielégítésének szem előtt tartásával épen a tisztviselői kar által alapoztatott meg.

S ha akadnak is egyesek, kik beállításukat még mindig nem tartják eléggé előnyösnek, ne feledjék, hogy e határozat nem a jelenlegi, hanem a mindenkori tisztviselői karért várja jogerőre emelkedését, s ha érzékenységet sért is az átmenet, ez kisebb-nagyobb rázkódtatással mindig karöltve jár; azt pedig senkisem vonhatja kétségbe, hogy a törvényhatósági bizottság a legmesszebbmenő jóakarattal igyekezett áthidalni az érdekellentéteket.

Hogy a fizetésrendezósre vonatkozó javaslat szinte ellentmondás nélkül emeltetett határozattá, abban bizonyára kettős cél, a „do, ut des“ elvének órvényrejuttatása vezette a törvényhatósági bizottságot, mert belátta, hogy az utóbbi évek alatt a megélhetési viszonyok teljesen megváltoztak, városunk gyors fejlődésével lépést tart a gazdasági téren észlelhető rohamos áremelkedés, s ha ezzel a tisztviselői kar fizetésének csekély volta miatt nem képes a harcot felvenni, magának és családjának igényeit nem tudja kielégíteni, a hivatalon kívül másutt is keresi boldogulásának útját, a silányan dotált hivatalos kötelességeket * elhanyagolja privát ügyek végzéséért s anyagi függetlenségének megszerzésére erkölcsi integritásának feláldozásával tör, melynek következménye a magán és közérdek összeütközésében csúcsosodik ki. Nincs okunk kételkedni, hogy a közélet különféle bázisait ismerő' törvényhatósági bizottságot a fentebb előadottak vezették az egyik cél felé, hogy a tisztviselői kart minél függetlenebbé tegye anyagilag.

De az éremnek két oldala van. Az egyiket a törvényhatósági bizottság a tisztviselői karnak megmutatta s most rajtunk a sor, hogy a fizetés-, rendezéshez fűzött másik célt híven és lelkiismeretesen betöltsük s ezt annyival könnyebben tehetjük, mert részünkről nem áldozatot kell hozni, hanem kötelességet teljesíteni. Nem többet, csak ennyit. Ezt pedig méltán elvárhatja a törvény- hatósági bizottság. De ne feledjük, hogy a köte- lessógteljesités határait nem a hivatalos helyiség falai szabják meg, hanem a város közönsége, az egész társadalom, melyben a tisztviselőnek mindig és minden körülmények között csak egynek szabad lenni: elöljárónak; legyen a hivatali, a társadalmi és közéletnek bármily megnyilvánulása: a tisztviselő állásához mérten vegye ki részét a munkából, s igyekezzék odahatni tekintélyének súlyával, hogy a tisztviselői kar erkölcsi niveauja felülemelkedjék a szürke köznapiasságon.

Nem azért írjuk e sorokat, mintha tisztviselői karunk eddig nem felelt volna meg az általa elfoglalt pozícióhoz fűzött várakozásoknak, hanem