Reformátusok Lapja, 1895 (3. évfolyam, 1-15. szám)

1895-11-09 / 7. szám

III. évfolyam.

Mátészalka, 1895. november 9.

7. szám.

EGYHAZTARSADALMI hetilap.

A „SZATMÁRI PROTESTÁNS IRODALMI KÖR“ KÖZLÖNYE.

Szerkesztőség : hová a lap szellemi részét Hloté minden közlemény és az elö- tizetési pénz is küldendő: Gyűrtelek (Szatmár m.)

Névtelen vagy álnév alatt érkezett közleményekre nem reflektálunk. Leveleket csak bérmontve fogadunk el. Kéziratokat vissza nem adunk.

Előfizetési dijak: egész évre 4 fit. Félévre 2 frt. Egyes szám ára 10 kr. Hirdetési és nyílttéri dijak előre fizetendők.

Kiadóhivatal: hová a hirdetések és hirdetési dijak, valamint a reklamácziók intó- zendök: Mátészalka, Weisz Zsigmond könyvnyomdája.

Hirdetések jutányos áron közöltetnek. — Nyilttér sora 20 kr.

Kincstári illeték minden egyes hirdetés vagy nyilttér beiktatásánál 30 kr. Megjelenik a lap minden szombaton.

Levél

a „Debuisset pridein* Írójától.

Vettük az alább következő levelet s közreadjuk annak a kijelentésével, bogy részünkről is óhajtjuk: vajha minél kevesebb szóharez folynék a fentforgó tárgy körül, ellenben minél erélyesebb akció minden részről, hogy református papságunkat oly közelről érdeklő emez ügy mihamarább dűlőre vitetnék.

De ime átadjuk a szót a levélnek.

Igen tisztelt Szerkesztőség!

Előre is gondoltam, hogy „Debiiisset pridem“ ez. czikkelyemet nem fogja visz- hang nélkül hagyni debreczeni theol. ta- nárkarunk. A viszhang megjött Nagytisz- teletü Csiky Lajos ur tollából. — Nem szándékszom hosszasan polemizálni az előttem mindig tisztes nevű tanár úrral. Pár szóban akarok felelni czikkelyére. Ez is inkább csak azért, mert czikkelyem hangját s intencióját félreértette az igen tisztelt tanár ur.

Azt mondja nevezetesen, hogy czikkelyem hangja gunyoros és bántó. Nem úgy nt. ur, nem gunyoros, hanem „keserű.“ Hogy miért keserű? Alig kell mondanom. Azért, mert száz és száz szegény lelkésztársam nehéz helyzetének mély átéléséből fakadott, tehát keserű a forrás is, a honnan merítettem. S azért keserű, mert mikor el-elgondoljuk mi kínos ten- gődés közt élő lelkészek, hogy hivatásunk nagy részének azért nem vagyunk képesek megfelelni, mert le vagyunk kötve a röghöz s tehetetlenül vergődve izzadjuk ki abból a rögből sovány mindennapi kenyerünket s alig van a ki meglássa zizi- fuszi munkánkat: nem tehetünk róla, ha az arábiai sivatagnak minden keserű vize bennünk gyülemlik össze; a mikor aztán ha szánkat megnyitva szólni kívánkozunk, viszont éppen nem csodálandó, ha ajkaink nem képesek mézcsorrantó csatornává lenni. S azért keserű, mert látnunk kell, hogy manapság már nincs a közéletnek oly napszámos osztálya, a melynek érdekében valamit ne tettek volna; mi pedig feledve jóformán mindenektől s ha magunk akarunk mozogni, tenni: télre állanak mellőlünk vagy visszatartanak még azok is, a kik közülünk valók, mihelyt az ő fejők alja jól megvagyon vetve.

Hogy ez a hang bántó?! Elhiszem. Mikor nem volt bántó, ha a röghöz ragadt szegénység megzavarni merészkedett az úri kényelmet? . . Soha.

Sapienti sat.

Félreértette a nt. tanár ur a czikkely intencióját is akkor, midőn azt véli, hogy a keserít vád a debreczeni theol. intézet tisztán csak ez idő szerinti öt theol. tanára ellen szól.

Nem nagyt. tanár ur! Nem öt theol. tanárról szólottám, hanem egy theol. tanárkarról, mely testület gyanánt soha egy ujmozditással sem adta annak jelét, hogy a lelkészi kar súlyos helyzetével valamennyire is törődnék. Azért kár volt ám

még „tréfából“ is előhozakodni azzal, hogy a jelenlegi theol. tanárkarnak 3 érdemes tagja az ide vonatkozó mozgalmak kezdetén, a theologiai tanárságnak még csak embriójában sejtelmeskedik vala. Oh, ezt még igénytelenségem is jól tudta. De azt is tudja, hogy az a tanári kar mint korporáció: permanens, folyton élő szerv; annál fogva módja és alkalma leendett a jelzett mozgalmak idején szim path iáját, érdeklődését, kimutatni, szavát fölemelni, befolyását az illetékes helyeken érvényesíteni.

Hogy nem hallották volna meg a szavát, hogy kicsinylő elutasításban részesült volna: „mit szól e dologba, mikor nem érzi, nem is érti a nyomorúságot?“

Kopasz mentség. Nem tudok esetet, hogy a mikor érdemes tanári karaink valamelyike fölemelte szavát, kicsinylő elutasításban részesült volna. Ellenben tudok esetet, hogy boldog emlékű Lengyel tanár rector professori jelentésében a theologu- sok képzése, illetőleg a lelkészválasztási szabályok módosítása tárgyában föl emel r vén szavát: a kerület azonnal megmozdult . . A boldogult Lengyel nem volt theoL tanár, azért szivén feküdt a theologusok, a leendő papok és általában papságunk sorsa. Csiky nt. tanár ur nem taksálná annyira a mai theol. tanárkart, hogy ko- jmoly szavát komolyan latolnák, férfias |föllépését emberséggel fogadnák?!

Vagy hát akadt légyen, a ki — mert az ő fejének csakugyan nem fáj, akármint van is sorsa enek a mi nyomorult kálviTÁRCZA.

Kórágy mellett.

Komor napok, elmém veszteg pihen Tiirt szárnyakkal, mint sebzett bérezi sas; Szivén talált ismét a sors, szivén E folyton prédára leső nyilas.

Csontomnak csontja, véremnek vére Kórágyou . . . bajit! ki tudja megél-e?

Ha egy világrész rendül sarkában S én e világrész lakója vagyok,

Nem sajdul úgy keblem tudatában Annak, bogy most poklokra juthatok,

Mint telesajdult ágyba esvén ő Kicsiny leánykám, a nagy szenvedő.

Itten ülök pihegését lesem,

Szaggatja belsőin néma fájdalom;

Apa létemre ily tehetetlen,

Nem segíthetek kis angyalomon . . .

Hol fészkel a haj? mi a balzsam ir? Tudnod kell orvos, szólj és gyorsan irj.

Növekszik a láz kétségbeejtőn,

Zihál a mell, a szem megmerevíti . . . Fájó kin tépi, rázza agyvelőm S reszket szivem minden gyökerestül.

Oh szent, nagy Isten, óh magas egek Hát ismét, ismét angyalt veszitek ?!

Kiadtam én már bőséges bőven A tizedet — szivem már oly szegény,

Ha e kincset elveszitek tőlem Csak én leszek koldus a földtekén;

E kincs énnekem drága mindenein,

Ne vedd el tőlem erős Istenem!

Lásd én szeretlek ; híven szolgálni Szent czéljaidat, a legfőbb vágyam — — A csalárd lelkek száma milliárdnyi E sártekén, e kerek világon,

És ők örülnek, vígan laknak mind,

Reám meg rám dobsz annyi tej tő kint.

Lásd szivem gyászban, folyvást ott zokog Sirhaimánál a feledhetlennek,

S éjféli gyászom mért volna okod Hajnaltalan éjszakává tenned?

Vigaszod várnám s ime pálezád zug Reményein is hát hasztalan hazug.

Lásd nem vágytam semmi jutalomra,

— Mint annyian éhsováran vágynak — Csak azt kértem, hogy picziny lakomba Ne törjön bősz snjtása villámnak;

S már lábaink üszköt taposnak rég És néked mindez, mindez nem elég.

Az áldozat . . nem, nem! kiméld meg őt, Oszlasd el, oszlasd dörgő felleged,

Sugárt, harmatot rája, enyhítőt,

Hasadjon hajnal bus éjem felett!

Öldöklő lázát inkább beszivont S csak éljen ő ... én pallosod bírom.

így, igy! . . Most várok . . Ki tudja él-e? Még egyszer forrón buzgón könyörgök,

Tán újra kél a szivein reménye:

Hisz jó az Isten, irgalma örök!

Talán nem sújt még végkép a porba Legdrágább kincsem semmivé tiporva . . . — (Majtis) —

F. Varga Lajos.

Hogy nem lettem én Kuku- tyinban harangozó.

— .4 „REFORMÁTUSOK LAPJA“ eredeti tárczája. —Hej! baj! . . . Tsz, ha éti a jó Istennek lettem volna Dehogy is teremtettem volna szegény embert errs az átkozott világra. Mind egytől egyig, még az utolsó koldus, vagy teszem fel Hator, a téglavető ez igényből is gyúrtam volna legalább is egy bárót . . .

Az-az hogy mégse. Mer’ hát instáloni, ki lenne akkor harangozó Kukutyinba? . . . Bizony ha szegény nevelő apám élne, megpiroiigatna ilyen istentelen kiváltságokért.

De mikor az ember el van keseredve. Már hivatalosan markomba tartottam a harangkötelet. Aztán tessék.

Mindig is igy jártam én. Születésemkor megtörtént velem az a baj, hogy nem volt se anyám, se apám. Se—se. Legalább senld nein