Reformátusok Lapja, 1895 (3. évfolyam, 1-15. szám)
1895-11-30 / 10. szám
R E F 0 R M A T ü S 0 K L A P J A. tudtunk hát felemelkedni oda, hogy a mi az evangyéliom világának elterjedésére szükséges, papjainknak és tanítóinknak fizetését a közösből fedeznénk ? Ne higyje azt senki, hogy egyik ekk- lézsiának sem fáj az, ha a másik nem tudja fen- tartani magát. Az evangyéliom világa nem olyan, mint a gyertya, a mit a pápisták az oltárra tesz- kek. A gazdag vastagabbat, a szegény vékonyabbat, a kinek semmije sincs, semmit. De akár tesznek, ákár nem, egy a haszna. Az evangyéliom világa nap, melynek mindenütt egyformán kell ragyognia. S bár honnét kerüljön felleg a nap elé, csak egy tenyérni is, világa mindenütt elsötétül. Bárhol szűnjenek meg hirdetni a Krisztust, az Írásokat, melyek a mi idvességünkért Írattak meg, mindnyájunk idvessége romlik vele. Bármelyik ekklézsiánk pusztuljon el, mi többiek is pusztulunk; mert növekedni fog a hitetlenség, a bűn, bálványimádás és a mi magyar fajunknak mai ellenségei. Egy szó mint száz, a kinek szive meg lelke vau, az megértheti, hogy a mint az ország szükségeit közösen mindnyájan fedezzük, a közösből kell fentartani ezután minden papot, minden tanítót. — De az állam azon felül, hogy a közösből fizeti a maga tisztviselőit, egyforma kulcs szerint veti ki az adót mindenkire az országban. Mi pedig nem csak hogy nem minden helyen is külön adózunk, de még egy helyen is külön kulcs szerint fizetünk. Azután meg hiába adott Isten egyiknek többet, a másiknak kevesebbet, még is jóformán egyenlő a teher. Mintha nem is nekünk mondaná az írás, hogy egymás terhét hordozzátok, hogy a kinek több van, több is kívántatik attól; mintha nem az lenne az igazságos, hogy ki-ki vagyon arányában fizessen. így aztán van ekklézsiánk, a hol minden teremtett lélekre 4 pengő forint egyházi adó esik; egy-egy egyháztag pedig államadójáuak 4-szere- sét fizeti, mig a másik nagy vagyona után alig századrészét adja oda. De azt mondja, hogy ő is csak két füllel hallja az igét. Az ám, csakhogy elébb hallja, mert az első helyre ül, aztán meg a tisztség is mind neki jut. Viseljen hát a teher- ből is többet. De, mert a pap szolgálatját kereszteléskor, esketéskor, temetéskor s az iskolát személyesen vesszük igénybe (bár igaz, hogy akkor külön is megfizetünk), még is az lesz az igazságos, hogy az egyházi adónak fe%t kivessük személyenként és családonként, felét íség a-vagyon után. így meglehetnének elégedve a szegények is, mert nem fizetnének többet, mint most; a gazdagok is, mert nem rónák rájuk az egész téliért. A kik pedig most aránytalanul megvannak I terhelve, feltétlenül kevesebbet fizetnének. Hogy mégis mennyit fizetnénk ? azt nem lehet igy előre az utolsó krajczárig megmondani. Abból, a mit e tárgyra vonatkozólag az egyházkerületi értekezletnek gyűlésén elmondottak, egyelőre annyit tudunk, hogy a Tiszántúl 185 00D református család ma körülbelül 600.000 forint egyházi adót visel. Ha egy családnak a család adóját 1 frt 50 krra tesszük, a családfők után és minden önálló keresetképes családtag, — nagyapa, após, közösháztartásban élő házas fiú stb. — után 50 krt számítunk és ilyet családonként legalább egyet felveszünk, 370.000 forint jönne be; a többi az államadó után járna, birtok vagy helyesebben vagyon aránylag és ki tenne 5 százaléktól 12 százalékig a szerint, a mint állami adónk egybevéve, 3 milliót legalább. Ennél pedig sokkal többet teszen, mert csak egy helyen is, pl. Debreczenben fizetnek ennyit. így lnu például az 1000 frtos államadöt viselő református család egyetemes, mindenütt egyforma egyházi adója a család után kitenne legfeljebb 2 irtot, a vagyon után 50 frtot, összesen 52 frtot. Eny- nyit pedig bátran áldozhat az üdvösségéért az, a kit az Isten olyan vagyonnal áldott meg, hogy attól 1000 frt adót fizet. Ebből állana hát a mi egyházi adózásunk megjavítása, hogy először minden református ember a magyar hazában egyforma kulcs szerint fizetne, másodszor, hogy mindenki kétféle adót viselne, családadót s ha vagyona van, azután egy mérsékelt vagyonaránylagos adót. Ezzel azonban csak a hívek adója lenne aránylagosabb s az ő terhük ön lenne könnyítve, de nem javulna a belső emberek fizetése, mert csak annyit kapnának, a mennyit eddigi fizetésük megérne. Ha szinte az' is haszon lenne, ha a robot, meg az élét helyett tiszta pénzt kapnának. Már pedig eljön az ideje annak, hogy belső embereinknek jobb fizetést adjunk. Miért? s hogy lehessen ezt megtenni, a nélkül, hogy több terhet vennénk magunkra? egy másik alkalommal mondja el Vénfalusi. Az egyházi adóról. Az adót senki sem fizeti jó kedvvel; de az egyházi adót még azok is rósz szemmel nézik, a kik kapják: a lelkészek és tanítók. Miért van ez igy ? Azért, mert a mi egyházi adónk (kivéve egyes városokat) még ina is robotból áll, minta soha nem lett volna jobbágy- váltság, — azután meg terményekből, búzából, gabonából, árpából, mintha még ma is cserekereskedést folytatnánk, mint a miveletlen vad népek, valahol a sötét Afrikában. A robot pedig, a mire az egyház tagjai rávannak kötelezve, a mint hogy az alig, is lehet másképen úgy Istennevében alig ér egy hála Istent; a búza, gabona pedig, a mint hogy sok helyen lélekocsunak is nevezik, csak arra való, hogy lelket emésszen minden szegény pap meg tanító. A magáét is, a másét is. Mert a hívek helyzete sem rózsás ám. Fent kell tartaniok egy ekklézsiát, már a hogy vetette őket a sors ebbe a magyar hazába. Ha kevesen vannak egy helyen, nagy áldozattal egy templomot; ha sokan, kevés teherrel, akkor is egyet. Bezzeg, ha az ország is igy járna el, akkor furcsa világra ébrednénk. Ha minden helységnek magának kellene eltartani a benne lakó hivatalnokokat, ha azokat a tisztviselőket, a kiket az egészért állítottak be, ha azokat a katonákat, kiket az ország védelme egyik vagy másik városba rendelt: pusztán csak maga az a város vagy hely tartaná! Akkor a nagy helyeknek kellene tönkre menni s a kis falukon nem lenne semmi adó. De hála az Istennek, nem úgy van. Annyira már régen eljutottunk és minden jóravaló ember megérti azt köztünk, hogy a mi közös szüksége van a mi édes hazánknak, a közösből fedezzük, hogy a mi adót ránk kirónak, azt elébb az ország kincstárába kell összerakni s a mi hivatalnokokat a polgárok személy- és vagyon biztonsága szüksége és védelme czéijából fenn kell tartani a törvényszéki szolgától fel a királyig; a messze idegenben állomásozó katona zsoldjától fel a vezérek fizetéséig, a közösből kell fizetni. Mi magyar reformátusok is együvé tartozunk mindnyájan ebben a hazában. Egy lelki országnak vagyunk tagjai. Hogy egyek vagyunk, szent könyvünk is tanítja, országos törvényünk is mondja. Miért vagyunk hát a valóságban annyifelé szakadva, a hány templomunk van; miért nem hogy a jövő vasárnap ő maga megy ki s elvárja, hogy makacsságukkal fölhagynak, az ügyet rendezni fogják békés jóakarattal. A templomkulcs pedig meglegyen, mert ő maga végzi az isteni tiszteletet. Dehogy lett meg; nem került az meg akkorra sem, pedig — a kurátor váltig erősitgette — tűvé tettek érte mindent. Szent haraggal eltelve hagyta oda K . . t a Nagytiszteletü esperes ur. Mi tevő legyen ? Hát már ez a nép végleg kifog rajta? Engedni nem engedhet, hiszen törvény, statútum, tekintély, minden, minden tiltja. Még egy tanácsbiró volt a skartba: a Tekintetes szolgabiró ur, a ki eddig hivatalos el- foglaltatására való tekintetből kérte magát fölmenteni a kiküldetés alól. — Egyenesen hozzá hajtatott az esperes ur. Elmondja, hogy áll az ügy s kéri: próbálkoznék már ő is a k . . i atyafiakkal. Elfogadta a megbízatást. Ekkor vitte aztán dolmányos huszárja azt a levelet Taplós Mihály kurátor úrhoz. Az a levél! Mennyi fejtörést okozott az Taplós Mihály uramnak, mig el nem jött a kitűzött vasárnap. Ám külső-belső tanács talpra állott, hogy: vasárnap aztán tömve legyen a templom, mert ott lesz a Tekintetes szolgabiró ur is. A tanító urra ráparancsoltak, hogy aztán csak .találós“ éneket diktáltasson. A harangozom azonképen, hogy jól megnézze, mikor lép a határba a Tekintetes szolgabiró ur s aztán rögtön zugassa meg a harangokat. Gyönyörű szép júliusi vasárnap leve. Már nyolcz óra után tömve a templom környéke ün- nepiesen öltözött ifjúkkal, vénekkel. A tanító ur a zsoltárt forgatta, torkát köszörülgette, a harangozó vagy huszadmagával a toronyból úgy leste, a szeme majd kiesett a helyerői, mikor tűnik föl a határ szélén a tekintetes szolgabiró ur fogatja. Taplós Mihály uram reszketett, mint a nyárfa levél. S hozzá a biró sógor nemhogy bátorította volna, olyan rémitő dolgokkal példálóz- gatott előtte, hogy: ekkor s ekkor is mit tett a tekinktetes szolgabiró ur ezzel s ezzel a bíróval. Hej, az egy . . . egy roppant „kuriózus“ ember. Kuriózus 11 Brr . . . futotta végig a hideg a kurátorsógor hátát. Szó sincs róla, készült is a tekintetes szolgabiró ur, hogy erre az egy aktusra otthon hagyja a világi tanácsbiró urat (noha voltaképpen azt küldték ki), de ott lesz igenis a Tekintetes szolgabiró ur. Bakrul fogott négy gyönyörű feketéjén ment. Gyertyás Jeremiás urat jobbja felől a hintóba, a kocsis mellett a bakon a panyóka dolmányos, forgós kucsmás, tarsolyos nyalka huszár. így mentek K . . . felé. Prüszkölve, mint a lepke röpül a pompás utón a négy fekete. Gyertyás Jeremiás nagytiszteletü ur az előbbi sikertelenségek után nem nagyon bízott a küldetés sikerében. Aunnál jobban bízott a Tekintetes szolgabiró ur. Mikor a k . . . i határra begördült a hintó, megcsendültek a harangok és zugtak-zugtuk. A szolgabiró ur mosolyogva szólt utitársához: — Hallja szent atyám, várnak, többet mondok : hívnak bennünket. Lássa, már a templom kulcs megkerült. Meglesz a dijlevél is. Mire a szolgabiró ur hintája megállóit a k . . . i parókhián, a templom zsúfolásig megtelt, s a legbuzgóbb ajkak zengették a bemenőt: „lm bejöttünk nagy örömmel“. Mikor pedig belépett a templom ajtón Gyertyás Jeremiás ur palástos. alakjával, nyomában a mentés huszárral a Tekintetes szolgabiró ur: az egész templomi publikum, mint egy ember állott föl s mélyen mégha jtá fejét. így tőnek tisztességet a jövevényeknek. Fennálló után a tanító ur rázendítő hogy: „Haragodnak nagy voltában Megindulván, Ne feddj meg uram engem!“ Persze hogy „találó“ volt az ének; úgy is fuvták kurátor uramék, de úgy, hogy a mennyezeti csillagok majd le olvadtak a hő buzgalomtól Gyertyás Jeremiás ur megcsóválta fejét az énekre, ám a Tekintetes szolgabiró ur csak mosolygott a, bajusz alatt. És úgy lön. Gyertyás Jeremiás ur hatalmas prédikációt mondott Róma. XIII. 1—-2 alapján. „A felsőbb hatóságok elleni tiszteletlenség súlyos következményeiről“. Taplós kurátor ur ezalatt vég nélkül szorongott. Ez is beszél — gondola — hát akkor a Tekintetes szolgabiró ur! Azé lesz még csak a fekete leves. De — öh csodák csodája! — ez a leves
