Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)
1892-07-16 / 27. szám
6 REFORMÁTUSOK LAPJA Az sem vall őszinteségre, hogy a törvényt 1875. óta magyarázzuk csak úgy, a mint nekik nem tetszik. Sőt inkább tiszta világos magyarázata az volt és az lesz mindig, nem pedig az, a mit ö és társai agyafúrt rabulistikával bele akarnak erőszakolni. Azt mondja, hogy az 1868-ik évi Lili. t. ez. 12-ik §-a oly értelemben magyarázandó és alkalmazandó, hogy az nem imperativ, nem kogens, hanem csak declara- tiv, mint akárhány más törvény, vagyis a szülék nem kényszeríthetők gyermekeiket a jelzett szakaszba kimondott elv szerint nevelni. — Hát őszinteség ez ? Hát fogja hinni Yaszary ő eminentiája, hogy az papi- ron maradjon, szabályozó erejű ne legyen? Sohase hittük volna, hogy a „Béke“ galambjait tenyésztő Yaszary, ily agyafúrtságra képes lehessen. — És végül is — hiszen elég volt eddig foglalkozni vele, lapunk más helyén különben is szinte róla szól az ének, nyilt őszinteséget, békés szeretetet emleget az illustris főpap s a fejleményekért, az eseményekért, továbbá a minden felelőséget elhárít magáról. — Bölcsen, nem is tehet vala másképen. Mutat egy zsák-utezát, haladjatok ! Ha főnnakadtok, — arról én többé nem fogok tenni. A prímás beszédjét persze óriási tetszészaj fogadta: hogy Schlauch és Zichy Nándor vállaikra nem kapták, az nem annyira a bibor köpeny iránti hódoló tisztelet, mint inkább annak a kifolyása volt, hogy a nemes terhet nem bírták volna el, az örömnek boldogító súlya alatt már is roskadozó gyönge térdeik. Aztán Csáky miniszter körvonalozta álláspontját- De ez oly színtelen, szerintünk oly halvány, oly bátortalan, hogy az bizony egy cseppet sem imponálhatott a magas főrendiháznak. Sokkal határozottabb) magasabb tónusu volt aztán bezzeg a Schlauché. Ha valaki ért a nagy mondásokhoz az Schlauch. „Mit kérünk mi — kérdi — tulajdonképen? Tán gyermekeink neveltetésére kiváltságokat [a gyermekeinket gyakran emlegeti Schlauch; pedig nem illik főpapi szájának gyermekeinkről beszólni. Egyébiránt ám ő lássa, ha rósz hírbe keveri magát !J vagy előjogokat a más vallásuak rovására? Nem! Mi azt mondjuk, [halljuk csak!] „adják meg a szülőknek, legyenek azok katholikusok vagy protestánsok, azon jogot, hogy gyermekeiket azon vallásban neveltessék, melyhez a vegyes házasságokban az egyik vagy másik tartozik, az állam csak akkor avatkozzék be, ha a szülék megegyezni nem tudnak! Ugy-é, hogy kegyes és kedves féfiu ez a Schlauch. íme, védő szárnyai alá veszi még a protestáns szülőket is, jogot kér számukra. S azt hiszik, oly annyira naivak a józan életű protestánsok, hogy a „lólábat“ nem meglátják, s azt nem mondand- ják Schlauchékra: „Ments meg uram Isten pártfogó barátainktól, — ellenségünk ellen majd csak megvéd- jük valahogy magunkat!“ — Persze, hogy ő herczeg- sége nézetéhez csatlakozott Schlauch is. De ahoz csatlakozott Széchen Antal gróf is ám, a minek nagy „helyeslések“ lőnek jutalmai. No nem ugyan a Szon- tagh Pál fölszólalásának. Egész riadalom lett ama kijelentésére, hegy ő azok közé tartozik, a kik azt akarják, hogy az államnak kötelessége a törvények végrehajtása s azoknak érvényben tartása. A vita azt igazolja, hogy ez a kérdés nem felekezetek, hanem az állam és egyház közötti kérdés, mely utóbbi azt mondja: non possumus! csak azért, mert nem akarnak fejet hajtani az állami hatalom előtt! — No lett erre indignatio. A tisztességtudó mágnás urak, azt hívén, hogy nem is a törvényhozás termében, hanem a So- mossy orpheumában ballerinák közt vannak, gúnyos fiitytyökkel akarták Szontághot lehetetlenné tenni. Nem sikerült. Ki mondá, hogy az „egyház“ non pos- sumusa mily következményt szült egyebek közt egy császárra [Miksa] nézve, kit a lázadók golyója végzett ki Amerikában, neje pedig a „non possumus“ következtében tébolyba esett s abban szenved ma is. Csak legújabb keletű kifogás az, hogy az elkereszte- lés bejelentése a lelkiismeretbe vág. Az 1868. évi Lili. t. ez. változatlan fenntartását kívánja. Szapáry István, Sztáray Antal, Széchényi Imre grófok mind a prímáshoz csatlakoztak. A vita más napra is átment. Ekkor szólaltak fel a mieink. Papp Gábor, Szász Károly, Zelenka püspök. Papp Gábor dunántúli püspök szólalt fel először emelkedett beszédben védelmezte a kormány álláspontját. Lendületes, költői szépségekben bővölködő beszéde nem maradt hatástalan még az oppozicióban levő főurakra sem. A felekezeti ellentéteket egy közös oltárnál kívánta koncziliálni, a hazaszeretet oltáránál. S midőn e gondolatot — mint a lapok Írják, bővebben apostrofálta, hangjának ércze meglágyult s csak alig volt képes uralkodni megindulásán. Beszéde végén megéljenezték. Beöthy Zsigmond rövid beszéde után, melyben a törvény fentartását hangsúlyozta Pálffy Mór gróf az egykori helytartó beszélt, igen szigorú katholikus felfogással. Ezután emelkedett fel Szász Károly, a ki először szólt most a főrendiházban. Beszéde nekünk nem tetszik úgy, mint a Papp Gáboré. Általában az a szolgai hízelgő hang, mely- lyel a prímás egyéni érdemeit aposztrofálta, kicsinyesnek, nem püspökeink szájába méltónak tetszik előttünk. Érvelése sem volt valami erős, szemben a prímás és Schlauch beszédével. Miért takarják a mi püspökeink annyira a bibor- palástot, a herczegi domíniumot! ? — Adják meg a becsülést a személynek, de ne láttassanak szolgailag meghunyászkodni. Szász Károly beszéde után a prímás mindig jegyzett és utána ismét beszólt. A főrendek ámulva hallgatták ügyes polémiáját, csudál- ták találékony és gyors észjárású rögtönző képességét. Álláspontjából persze egy jottát sem adott föl, noha beszédét azzal végzé: „egyesüljünk a szeretőiben és békében, adjuk meg minden vallásnak a maga hitezikkelyei szerinti élhetóst, mert csak az a vallási jogegyenlőség, csak az a vallási viszonosság, melyet az 1848. XX. t. ez. kifejt.“ Yay Béla báró Schlauchal polemizál s azt tartja, hogy nemcsak az embereknek, de főleg a törvénynek kell szabadelvűnek lenni. Zelenka Pál a prímásnak felel; azt hiszi, hogy a bajt a részleges polgári anyakönyvezés és a polgári házasság által el lehet enyésztetni. Szóltak még Kegle vich gróf, végül Zichy Nándor, a ki felettébb örül, hogy a püspöki kar kirukkolt nézetével, Ostromolja a vallásügyi minisztert, a ki olyan intézkedéseket léptetett életbe, melyek az egyházi személyeket úgy büntetik, mint „az utczai kihágókat.“ Pedig ezzel nem ért czélt. Nem is fog érni. A főrendiház tárgyalása megmutatta, hogy az 1868. Lili. t. czikket meg kell változtatni, vagy úgy interpellálni, a hogy a prímás kifejtette. Ennek a gyűlésnek az volt a czélja, hogy a világ előtt kimutassa a katholikusok óhaját és hitük követelményeit és e kötelességének a gyűlés a meg is felelt.“ Szapáry miniszterelnök is szólt egy pár szót, amolyan se hév, se hideg módon. Akár el is hallgathatta volna, így folyt le a nagyórdekü vita. Avagy nem méltán kérdi ezek után a „Magyar Hírlap“-ban Horváth Gyula: Pax ? S fejtegetései nyomán végül odajut, hogy bizony — nem Pax. De — úgymond — legyen hát háború, ha megüzenték nekünk, mi elfogadjuk a hadüzenetet, mert tudjuk és ismerjük a diák közmondást: „Si vis pacem, para bellum“ És lesz háború. Mi csak egyet sajnálunk, és nem tudunk megérteni, s ez az: látni való, hogy az ultramontán hadsereg mily kompaktul meg van szervezve mily erős phalanxot képez, s mi protestánsok nézzük erős támadásait, fegyverkezését a nélkül, hogy szervezkedénk. Mi az állam kormány atyáskodó hatalmában bízunk. Mily ingatag fövényre építünk! Aiterego.
