Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)

1892-07-16 / 27. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

5

Szatmár. A tervbe vett „szatmári irodalmi kör“ eszméje egy lépéssel előbbre haladott a valósulás felé. F. hó 13-án a szervező bizottság megtartotta alapszabályt módositó összejövetelét, a mikor is az alapiszabály szövegezve, a további teendő megbeszélve lett. Ezúttal csak ennyit. Jövő számunkban már közölni fogjuk az alapszabályt a kibocsátandó felhivás- sal kapcsolatosan.

Balaton-Füred. A herczegprimás ez idő szerint Balaton-Füreden időzik. Csáky gróf miniszter a napokban nála járt az elkeresztelési kérdés tisztázása végett. Vájjon tisztáztak-e csakugyan, avagy még jobban confundált: hir se róla, szó se róla. Érdekes az, hogy protestáns főembereinkkel való tárgyalásról hallani sem lehet. Ez már csak nyilvábban mutatja, mint bármi más, hogy a protestáns érdek per emi- nentiám magyar állami érdek is egyszersmind; különben velünk is alkudozni volna kénytelen — a miniszter.

Sajnáljuk, hogy helyrajzi viszonyainknál fogva nem lehetünk abban a helyzetben, hogy oly nagy érdekű dolgokról, mint a minő p. o. az elkeresztelési kérdés vitája is, noha még a hét elején lefolyt a főrendiházban, tájékoztató közleményt adhatnánk, illetőleg adhattunk volna a hét végén megjelenő lapunkban. Azt sem tehetjük mindazonáltal, hogy a napi sajtóra való utalással, szó nélkül napi rendre térjünk a főrendiház elkeresztelési'vitája fölött éppen mi, kik a fennforgó interconfessionális kérdés fejleményeit nyomon kisérve, folyvást hü tájékoztatást igyekeztünk nyújtani felőlük lapunk t. olvasóinak.

Ha késve is tehát, de kötelességünknek ismerjük e nagy érdekű ügy újabb fázisát a következőkben mutatni be.

A főrendiház julius 4-iki ülésére jó eleve nagyban készülődött a klerikális tábor. A herczegprimás, ki mindeddig — úgy szólván — nem is érintkezett a magas püspöki karral, most kilépett immár tanács- kodó álláspontjából, konferencziára hivta palotájába a püspöki kart, s a kath. mágnások vezérfér- fíait. E konferenczia elé kíváncsian néztünk, mert úgy véltük, hogy itt fog kiugrani a bokorból, a herczegprimás régóta rejtegetett „modus vivendi“-je, melyről annyi féle variáczióban hiresztelték, hogy minden oldalra teljesen kielógitőleg oldja meg a kérdést. Csalódtunk. A herczegprimás a konferenczia elé terjesztette ugyan már a kinyomatott kérdést, melyet a főrendiházban lesz vala elmondandó, jelezte is az általa a kormánynak javasolt „modus vivendit“ — de az ezúttal se került nyilvánosság elé. Annyit közöltek a lapok, hogy a konferenczia püspökei és mágnásai kivétel nélkül osztották a primás álláspontját, s ezzel mentek neki a főrendiház ülésének.

Ha lesve lestük a hir-harang megszólalását, mely ez ülés lefolyásáról értesit vala bennünket: éppen nem csodálandó, hiszen mióta Vaszary elfoglalta a primási széket, egyebet sem hallhattunk, mint a legkedvesebb biztatásokat. Fel volt már csigázva várakozásunk a legfelső fokra ; s nem szállította azt lejebb a primási palotában lefolyt konferencziáról világgá bocsátott ama hir sem, hogy a püspöki s mágnási kar teljes szolidaritásban tudja magát a herczegpri- mással. Noha kétségkívül sejteni lehetett, hogy ez a solidaritás egyáltalán nem nyújt megbízható támpontot a herczegprimás által korábban annyira hangsúlyozott békés megoldáshoz fűzött reménykedésnek.

Úgy is lett. íme a valóság.

A herczegprimás alig egy-két püspök kivételével, a teljes püspöki kar élén, követve a klérikális mágnások egész seregétől megjelenik a főrendiházban, mindjárt legelsőnek szót kér, és elmondja nagy beszédét. Átolvastuk, olvashatták t. olvasóink is e magas niveaun tartott beszédet, de bizony a „Békét“ hirdető Vaszaryt nem olvastuk ki belőle. 0 a szőnyegen forgó bonyolult kérdés megoldását, sem a februári miniszteri rendelet megszüntesében, sem a polgári anyakönyvek létesítésében, hanem az 1868-iki Lili. t. ez. megváltoztatásában, vagy annak a czélnak megfelelő értelmezésében keresi, íme, a mit idáig csak a ,heczcz- káplánok“ szent meggyőződésének tartottak a sajtó hívei, az a herczegprimás véleménye is egyszerszers- mind. És lám, ki hitte volna, hogy az eddigi nyilatkozataiban, békés enunciációiban oly őszintének mutatkozó Vaszary, oly jezsuistikus állításra vetemedjék, a mint e szavakban nyilatkozik. Az 1868. évi Lili. t. ez. 12-ik §-ának olyan magyarázását, olyan alkalmazását, mint az tudtommal 1875 óta történik, nem tudom összeegyeztetni sem a vallási jogegyenlőséggel, és viszonossággal, sem a protestánsoknak évszázadokon át nyilvánított óhajával és kánonjaival, sem a kath. egyház hitelveivel, sem az osztó igazság, a valódi liberalismus fogalmával.“ Hogy mennyire őszinte itt Vaszary, mutatja az, hogy még reánk, protestánsokra, illetőleg századokon át nyilvánított óhajunkra és kánonainkra is hivatkozik, úgy vélekedvén, hogy legkönnyebben elbánik velünk, ha saját hálónkba fog be bennünket. Ki is fejti aztán tételeit, De éppen a mi századokon át nyilvánított óhajainkkal és kánonainkkal szemben nem gondolja meg, hogy a mi egyházainknak mindig az élet volt a tanítómestere s ha századokkal ezelőtt az volt is a prot. álláspont, hogy a természeti jog alapján sürgessék őseink viszonyaink rendezését: a korábbi idők tapasztalatai megtanítottak bennünket arra, hogy a jezsuita furfang midőn, elfogadja a mi álláspontunkat, már akkor kiszimatolta, s föltette magában, hogy ép azon az állásponton csavarhatja ki legkönnyebben a nyakunkat. Timeo danaos, et dona ferentes! Sohasem volt benne köszönet, ha bennünket azzal igyekeztek lépre csalni, hogy hiszen ez a ti óhajtásotok is, hát miért vonakodtok tőle? Már maga Vaszary is rájött arra, hogy a mint az élet tanít bennünket, úgy adjuk mi föl korábbi álláspontunkat velők szemben. így a természetjogi álláspontot feladtuk, az 1825, 1836, 1840, és 1844. országgyűléseken. S ha áll is az a mit ő mond, hogy az 1868. Lili. t. ez. 12-ik §-ának módosítása hitelveinkkel nem ellenkezik, de tapasztalataink után éppen nem vagyunk abban a helyzetben, hogy — a mint ő vélekedik — a törvény megváltoztatását ép úgy kell kívánnunk, mint a katholikusoknak. Itt sem őszinte Vaszary, bármily őszintén gerálja is magát. Nem az, mert ha ő oly tisztán látja a helyzetet, mint mi, hogy a „sexus sexum sequitor“ elvét törvénybe ig- tathattuk, ki voltunk békülve, mert láttuk, hogy viszonyaink között ez még a legmegfelelőbb, ha nem is oly szabadelvű intézkedés, minőt a valódi liberalismus követel. De hiszen hasztalan a primás beszéde, hogy ez az osztó igazság követelményeinek sem felel meg. A zsidókra, nazarénusokra való hivatkozás sánta példa. Jól tudjuk mi, mi volna szerintök az osztó igazság, az, ha minden vegyes házasságbeli gyermek az „egyedül idvezitő“ vallásban neveltetnék. Alkalmazza Vaszary a suum cuique elvét, de csak magokkal szemben. Hiszen belemennénk mi szívesen a a szülék szabadrendelkezési jogának a qualificatiójába is, ha nem tudnók, hogy akkor bizony ott soha sem a szülők szabad elhatározása, hanem az oly sok pres- sionális eszközzel rendelkező kath. vallás papjának a makacs bigottériája döntene. Ezt érvényre emelni az 1868. évi Lili. t. ez. 12-ik §-a mellett is folyton megkisérlették. E nélkül pedig szabad lenne a vásár teljesen. Hogy nem látja ezt igy be Vaszary? Mert nem akarja — mert őszintesége csak festett maszk.

Az elkeresztelés a főrendiházban.