Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)
1892-07-16 / 27. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 3 szabad ezen alapon nekik azt hirdetni, (amint teszik a kommunnisták) és szabad az álladalom törvénye ellenére azt maguknak megtartani. Az az, hogy okos ember a közös lakó ház fundamentumát nem vássa kifelé — ha nem bir is megférni benne társaival s bizony nagy gyalázata a magyar társadalomnak, hogy országunk gyűlésében ülhetnek azok, a kik észjogi fogalmakat a fran- czia comminardok sepredék népével egyformán magyarázzák. „Csakugyan van idő, mikor nincs divatja az egyszerű józan észnek.“ Azonban az eminentiás prímás urra nézve hátra van itt egy kis kronológiai számadás — ez is csak úgy a milliomoknak egyszerű józan eszével felvéve minden affajta eminens és excellens uras, meg oppertinens és impertinens szolgai felfogás nélkül, mert hogy sokan vagyunk ám itt alól, a kik nem vagyunk felszentelve, „ad mensam“ sem az eminentiás, sem az excellentiás urak asztalához, hát nem is tiszteljük mi az ilyen beszédek után egyi két se, hanem tiszteljük Azt az Egyet, a Kinek im a nyár derékon, a mezőkön terítve álló asztalához vagyunk felszentelve fiaivá. A számadás ez: Mikor legelőször szóba jött az elkeresztelés, másnap kitalálták azt az egyedül idvezitő eltörül- hetetlen szent dogmát a katholikusságnak azok a legutolsó, vigyorgó fajta buta fráterei. Azóta ismétlik annyiszor, hogy józan elméjű ember rá se ügyelt már. Jött az uj prímás. Ki mondta, hogy „pax!“ El beszélte száma mondhatatlan alkalommal, hogy ő reméli, hogy ő bizton hiszi, az ő saját, de mind mostanig titkon tartott javaslataitól a kölcsönös, általános megnyugvást. Tessék visszagondolni azokra, a beszédekre, nyilatkozatokra, hát meg azokra a sugalmazásból írott sajtó közleményekre. Ki kell mondani, hogy Koch doktor óta s előtte messze vissza: kettőjükön kívül senki nem csigázta úgy fel a világ tisztelő, csudáié, előre leborulva hálálkodó várakozását. Végre megszólalt hát javaslataival fen, fen: a főrendi házban — vakulj magyar ne láss tót! Mi hát az a javaslat? Ott az alapelve, ott van minden következménye a legutólsó firkász fráterek első napi czikkeiben. Bizony keserű volt olvasni „méltóságos“ püspökeink szájából ezután a beszéd után a dicsérgető, hálálkodó alázkodást. Tiszteljük a prímás ur korát, történelmi tanult- ságát, meg a papi voltát, azért nem adunk nevet a dolgának. Hanem hogy az ilyen se ahoz az élet-korhoz, se annyi tanulsággal okvetetlenül együtt járó komolysághoz, se papi állásához, de egyáltalán a közélet emberéhez nem való : azt ki kell mondanunk épen azon minőségei iránt való tartozó tiszteletből. Az ember gondolkozóba esik, mi lehetett annak az oka. Es ha elgondoljuk, micsoda félénk alázatosságba borultan fogadta nyilvánossá adott nyilatkozatában a kineveztetését, hogy szinte lerogyott benne az a bizonyos férfias, stoicus, nyugalmas erő, mint egykor abban a bizonyos örömében sírva fakadt, kézcsókra rohant miniszterünkben, szegényben, mert jó lélek volt az, csakhogy gyenge, mint a lenge-nád. Ha eszibe jut az embernek, hogy mit miveitek a nagy dobverő újságok azóta evvel az ilyen lelkű emberrel, ennek a magasztalásával, hát az ember szinte látni véli, mint akar ez a legelső, de szerencsétlenségére a legháládatlanabb themában erővel az egész világnak hálálkodni vágyó ember szökkenni fel a magaslatra, a hova hívják, tolják álarcz viselésre utalja az, hogy a nép tiszteletét és becsülését biztosítsák és a leányokat a zárda számára annálinkább megnyerjék ! Általában ismeretes egyik leghíresebb amerikai színésznőnek szomorú vége. Még este kitünően játszott. Oly szépnek és oly boldognak látszott a színpadon! Hangja oly vidám, oly élénk volt! Két órával a színházból távozta után magát megmérgezve, meghalt! Igen, mert szive az élet elviselhetetlen terhe alatt megtört. így van az apáczával is! Kénytelen szentségtörő komédiát űzni, hogy rászedje a világot és ujon- czokat nyerjen a zárda számára. És a protestánsok, az evangyéliom tanítványai, a világosság gyermekei a gonosz játék által rá engedik magokat szedetni. A szegény apácza szive gyakran telve bánattal és lelke a sivárság tengerében van elmerülve; de esküje kötelezi, hogy mindenkor vidámnak (lássák ! Kegyetlen csalás szerencsétlen áldozata! Évának ez a szegény leánya, megfosztva mindazon boldogságtól, mit az ég adott, kinoztatva éjjel és nappal azon tisztességes vágyakozásoktól, melyekről azt mondják neki, hogy azok megbocsáthatlan bűnök : kénytelen nemcsak arra, hogy az Isten által leikébe plántált boldogság csiráit elnyomja, hanem a mi még borzasztóbb, a szemérem és csalódás aggodalmai közt kénytelen arra is, hogy boldogságot színleljen. Oh, ha a protestánsok úgy tudnák mint én, hogy mennyire vérzik azon apáczáknak szive; hogy a pápának ezen szegény áldozatai maguk is mennyire érzik, hogy ők halálosan meg vannak sebesitve; hogy csaknem mindnyájan kora halállal múlnak ki : oh akkor nem beszélnének azoknak boldogságáról és szentségéről, hanem megsiratnák azoknak mélységes lelki nyomorúságát; akkor a helyett, hogy azon szomorú börtönök építésében és fenntartásában segítenének a Sátánnak az által, hogy oda adják pénzöket és gyermekeiket : engednék porba omlani azokat és igy fékeznék azon hallgatag, bár keserű záport, melyeket azon falak rejtenek el szemeink elől! 1851-ben Illonois roppant rétségein utaztam át, keresve azon helyet, mely legalkalmasabb lenne az általam czélba vett gyarmatosításra. Egy napon én és társaim, annyira ki voltunk merülve a hőség miatt, hogy elhatároztuk, miszerint azon nehány fa árnyékában várjuk be tovább utazásra az éjét, melyek egy patak mellett kinálgatták üdítő árnyukat. Az éj csen- csendes volt, az ég derült, a hold teljes pompájában világát. Miként a tengerésznek, úgy nekünk se volt más tájékoztatónk ezen gyönyörű és roppant rétségen, mint iránytűnk. De toll nem Írhatja le azt a meghatottságot, melyet éreztem, midőn néztem azt a szép eget és azt a nagyszerű elhagyott pusztaságot, mely előttünk elterült. Gyakran jutottunk éji utazásunkban mocsárokhoz, melyekről azt hittük, hogy mélyebbek, mint a milyenek valósággal voltak és a melyeket kerültünk
