Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)
1892-07-09 / 26. szám
6 REFORMÁTUSOK LAPJA vokálni; legyen kinek-kinek az ő hite szerint! De midőn azt látom, hogy közegyházunk egyik fontos őrállomásán maga az őrálló üz gúnyt a zászlajára Írott protestáns elvekkel; midőn az őriző pásztor, a helyett, hogy •odaadó önfeláldozással igyekeznék gondot viselni az ő legkisebb juharnak is'életéről, — önmaga vezeti nyáját a farkasok barlangjánál végződő ösvényre: bizony e több tekintetből szomorú jelenség méltó botránkozást szül lelkemben s aggódva kérdem, mi lesz e mi szegény protestáns egyházunkból, ha, mitől Isten őrizzen ! több ily szellemű és érzelmű kormányosok segítik szirtekbe ütközni annak sok vészt és vihart idáig szerencsésen átküzdött hajóját?! Kántor-Jánosi, 1892. június hó 26. SZIGETHY GYULA ev. reform, segédlelkész. Lapszemle. — A „Magyar Hírlap“ „Ecclesia militans“ czim alatt vezérczikkben foglalkozik a Schlauch két nagyváradi beszédével Szembe állítja előbb a herczeg- primás ama beszédével Schlauchot, a melyiket a királyi jubileumon a Zsigmond-kápolna küszöbén mondott volt Yaszary. „E beszéd alatt — úgymond — valláskülönbség nélkül egynek érezte magát az egész nemzet. 0 vala tolmácsa nemcsak az ország főpapjainak és katholikusainak, hanem a nemzet minden igaz, hü fiának, ki az Istenbe veti hitét, hazája meg királya boldogságában keresi örömét.“ Aztán bemutatja Nagy-Várad püspökét igen találó vonásokban. „Ott van a tudós és kegyes püspök beszédében az a hatalmas dialektika, ellenállhatatlan persvázió, a mely- lyel a spanyol nagy inkvizitorok királyt és népet egy és ugyanazon időben meggyőztek arról, hogy az egyiknek a hatalom, a másiknak az erő csak kárára és veszedelmére van, fosszák meg az Isten és a vallás nagyobb dicsőségére kölcsönösen egymást ezektől és helyezzék mindezeket a vallás szolgáinak, a hit katonáinak kezébe; mert csak igy fog a spanyol király hatalmas, a nép valóban erős lenni, ha a hatalom és erő tárházának kulcsa a nagy inkvizitor kezébe van. „Kimutatja aztán, hogy csüri-csavarja a kegyes főpap hazai törvényeinket, csak hogy a maga „katholikus“ igazát megvédhesse. Rámutat arra, hogyan támadja meg orvul a 48-iki III. t. ez., midőn ennek ama rendelkezésében, hogy ő felsége a püspököket stb. „a felelős miniszter ellenjegyzése mellett egyenesen nevezi ki“, nem a miniszteri ellenjegyzésre fekteti a súlyt, hanem az „egyenesen szóra1“ azt következtetvén ebből, hogy a püspök kinevezésére a nemzetnek alkotmányos befolyása nincsen. Majd foglalkozik azzal az ellenmondással, melylyel lapunk vezérczikkében mi is érdeme szerint elbánunk, s azzal az óhajjal zárja be fejtegetését: vajha a prímás szavait hallják meg úgy az égben, mint a földön. Jól esik nekünk, hogy a napi sajtó oly széles körben elterjedt orgánuma, mint a „Magyar Hírlap“, szinte minden tartózkodás nélkül mutat reá a Schlauch- ék áldásos (!) szerepléseire, s ezekből ugyanazt vonja le végeredményképen a mit mi, hogy t. i. a kikiáltott hazafias főpapok előtt nincsen semmi szent, csak az ő malmokra folyhasson minden viz.-— ' „Prot. Közlöny.“ A lapunk által fölvetett amaz eszméhez, hogy az egyházi lapok szerkesztői kísértsék meg egy konferencziában javítani sajtóviszonyainkon : az „Erdélyi Prot. Közlöny“ szerkesztője eme glossát fűzi: „A „Reformátusok Lapja“ egyike azon egjdiázi lapoknak, a mely egész szivvel-lélekkel, mondhatni az ügy iránt való egész szenvedélylyel szolgál az egyetemes reformált egyháznak. Nem mindenben értünk vele egyet, de ez semmit sem von le őszinte becsülésünkből. Szerkesztője, Biki Károly, nemcsak érdeklődik, hanem valósággal fermentálódik dolgainkért és mindenre kész volna, csak hogy úgy lássa azokat, a mint kellene lenni. Legközelebbről „Az egyházi sajtóról“ beszél lapjában. Elmondja, hogy az egyházi lapok „ingyen olvasó generációt“ neveltek maguknak, értvén alatta azt, hogy a papok, egyházak bizony nem fizetnek és a sok restancia aztán tengődésre kárhoztatja őket; elmondja, hogy ennek következtében a szerkesztők nem honorálhatván az Írókat, az egyházi lapok szellemi színvonala sem áll oly magasan, a mint lehetne és kellene; fölemlíti azt is, hogy tán igen sok az egyházi lapok száma, tán koncentrálni kellene erejűket és igy egy akarattal javítani sajtóviszonyainkon. Ajánlja is, hogy az egyházi lapok szerkesztői és az érdeklődők tartsanak e tekintetben konferencziát, hogy az teremtsen egységesebb viszonyokat, egészségesebb állapotokat. Mindaz igen jó és helyes. Alkalomadtán mi is konferencziázunk, ha kell. De nem igen hisszük, hogy ez sokat segítsen. Ha a mostani szerkesztők ma közös akarattal megszüntetnek egyen kívül minden egyházi lapot, holnap kétannyi burjánzik fel helyükbe. Sok ma a tollforgató ember és nyomdát kezdenek alapítani minden vidéki városban. Azoknak is, ezeknek is élni kell. És megindul a hajsza. A ki nem győzi szellemmel és jó akarattal, megpróbálja sikkasztással. A kinek a tisztesség útja nem jövedelmez, az kísérletet tesz a személyeskedéssel, a botránycsinálással. És igy tovább. Mindez tán szomorú, aggodalmas, de útját állani nem lehet és nem is kell. A végén kiválik a búza a konkoly közül; a férgese elhull; és a mi idétlenül született, az meghal. Mi igyekezzünk arra, hogy keltsük fel a lelki szükséget, hívjuk életre a protestáns öntudatot, önzetlen munkásságunkkal gyűjtsük össze a higgadtan gondolkozókat: és sajtó viszonyaink önmagukban feltétlenül megjavulnak és nem kell sóhajtanunk: öröködbe, uram, pogányok jöttek!“ — Az erdélyi „Prot. Közlöny“ 25-ik számában Gáspár János ir vezérczikket a válópörről és vadházasságról. Megtudjuk belőle először is azon szomorú tényt, hogy Erdélyben, a mezőségi részek egyházaiban felette igen el vannak szaporodva a vadházasságok, miket a nép egész kedélyesen „polgári házasság*- nak kezd nevezni. A vadházasságok előmozdítója czikk- iró szerint a védkötelezettség, mely bizonyos ideig visszatartja az ifjakat a törvényes házasságtól. Aztán nincs kellőleg ellenőrizve e visszás állapot. Az egyház nem állhatja írtját a maga eszközeivel, mert az egyháznak egyedüli fegyvere az intés, dorgálás. Magok a lelkészek is gyakran elnézők, sőt akadt lelkész, aki részt vett az ilyen vadházasok lakomáján s lefizettetvén neki a stóla, czikornyás pohárköszöntöt mondott a hitetlen párra. (Az ilyen lelkészt fegyelmi vizsgálat alá kell venni s elküldeni krumpli csősznek.» Szerk.) Ezen társadalmi fekély orvoslására egyedül az állam van hivatva a maga közegeivel... stb. Elmondtuk már e tárgyban nézeteinket a múlt évben s most csak ismételjük, hogy a vadházasság ellen törvényhozási utón kell fellépni. Hiszen tudjuk mindnyájan, hogy ez a társadalmi fekély mélyen beette magát a nemzet testébe, azt ki kell vágnunk, égetnünk, nehogy az egész testet megmérgezze. Előttünk van Francziaország példája, hol a laza erkölcsiség az állam depopulárizációjára vezetett. Videant consules ! — A „Sárospataki Lapok“ 26-ik számában Kovách Károly írja a vezérczikket „A mi sérelmeink“ felirattal s ebben azt mondja: „Vannak, kik a képviselőház által proklamált vallásszabadságot a szabad- elvüség diadalának tekintik, ám legyen nekik hitök szerint . . . Szabad vallás a szabad államban — szépen hangzik, de csak ott foglalhat helyet, hol a vallásfelekezetek egyenlő terepen állanak. Hazánkban az nem jelent egyebet, mint azt, hogy szabad a vásár, t. i. a lélekvásár, pedig a vásár csak annak használ, aki pénzzel és — minek is nevezzem, talán ravaszsággá jár, de nekünk se pénzünk, se hajlamunk az üzlet hez; nem jelent egyebet, mint azt, hogy reversalis
