Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)

1892-08-13 / 31. szám

KEFORMÁTUSOK* LAPJA

3

nyelvben és néha érzületben is idegen ajkú papot a magyar államnak, midőn őt az állami hatalom hitelvei sérelmével magától elidegeníti ? !

Et quid tunc — bátorkodtam kérdezni — ha főmagasságod békés törekvéseivel zátonyra jut, ha a a megegyeeés fonala a kormány konoksága által megszakad ? Mit tesz ekkor főmagasságu uram ?

— Akkor, feleié a prímás minden habozás és gondolkozás nélkül, akkor én, ki a jó béke kedvéért az engedékenységben elmentem az oltárig, összehívom a magyar püspöki kart, felolvastatom újból az 1890. deczember 16-diki konferencián felolvasott 1890. julius 7. és szeptember 20-iki pápai bullákat, egyházmegyéinkben körlevelileg kihirdetjük, meghagyva a lelkószkedő papságnak, hogy azok értelmében minden hozzájuk hozott gyermeket kereszteljenek meg és a keresztelési bizonylatot senkihez át ne tegyék. Ez a ránk kényszeritett ultima ratio rerum, melynek következményeiért Isten és hazám előtt a felelősség nem minket terhel. ■

És .a herczegprimás mosolygó szemeiben az erős elhatározás hevének tüze vetett lobbot. Szelíd arcza vonásaira a férfias elszántság szigorú kifejezése ült ki. Többé nem állott előttem a békés szeretet ephe- susi apostola, hanem Péter, kire az anyaszentegyház építtetett, a szilárd kószál.

Hát ebben igen nagyon elkiáltotta magat a főmagasságu uraság, — hogy bizony csupa dicséretére és tán még egészségére is válnék, ha maga is megijedne tőle és a mit lehet, szép szerével, csínján, módján, jó formán, némely részletében, egyes kis részeiben, java részében, szinte egészben visszavonatná — már t. i. azon bizonyos „legilletékesebb helyről vett értesülések alapján“, mert ezt a szelet ebben az országbán eldugják, akarmicsoda főmagasságu lyukból fújjon — el úgy, hogy kipukkadhat bele a ki tele van vele: az meg lehet, de hogy prímás létére igy fújja ki magát: az már nem lehet.

Az igaz, hogy ez csak a szegélye a főrendiházban kitekergetett keszkenőnek, a mit akkor senki se nézett meg okával. Mert a ki á-t mond, annak a b-t is kell mondani s végig az abc-t egészen az eretnek égető mágiáig.

Azonban hát ha ugyanezt teszi, vallja, állja minden felekezet, mert a jognak első alapelve „quod uni jussum, alteri aequum“ — „quid nunc“, akkor jön csak az országos öntözködés sat.

Bizony kár annyi pénzért, annyi tanulásért, any- nyi életért, azért az állásért : ilyen beszéd.

Mert a magyar józan ész — régen is nehezen ment a kéresztes háborúba, de meg is bánta, mikor oda volt is, meg még mikor oda se volt. csak hogy össze gyűlt is:

azonban ma már igen rá viradt az ilyen „cape rape“ ész-járásra, mint a meszszi kalandozott farkasra, elütik azt, ellövik azt hazáig, jó lesz ha sántikálva, vérezve eljuthat a vaczkába, hogy a mig él sebét nyalja, vagy ha még kigyógyul, hangját se meri tul- ereszteni a maga berkes határán.

Nincs magyar földön had uj keresztes háborúra. Több annál a rideg józanság a mi fajunkban. Az a nehány nehéz püspök, meg az a nehány könnyű, liha' mágnás, a melyik Istene helyett a papja előtt vezek- lik, mehet, nem is marasztja senki, de munka után élő ember nem megjr velők egy sem és az a megölő betűje a szegény fejes mozgalomnak, hogy ma munka után él a világ.

Azonban itt a veszedelme ennek a dusgazdag- ságban, hatalomban elkevélyedett, egyetlen szentsé- ges, vallásos hitbuzgóságnak, a melyik önmagától nem lát senkit.

Ez a munkás világ nagyon is felszabadult eszével jól látja mind ezt a maga valóságában.

Egy kis rész, felekezetűk conservativ eleme ne- gélyezi, hogy velük ta-rt, jól esik a rátartó kényes nyakának, hogy egygyé ne olvadjon ö a közönséges bagázs népséggel, mert az antisemitaság, ó conserva- >

tiv pártok, a hol eddig ágált, mind kiment a divatból. milyen elegáns most neki : ott rengeni, ránga- tódzni czafrangnak, czifraságnak, ékességnek, a hol a gazdag főpapság, a gazdag főurakkal tömegülve tartja kényes, parádés felvonulásait a magyar történelem régi, reformatio előtti emlékeihez — mintha azóta nekünk történelmünk se lett volna, holott a ki igaz ítélettel olvassa történelmünket, tudja, hogy a mohácsi vész egy, a honfoglalás óta folyó és alig-alig megszakodt degenerálódásnak, országos korcsosodás- nak volt a végső katasztrófája, rá a török hódoltság és a német aljasság, erkölcstelenség uralma nemzetünk életét öli ki, ha Istenhez nem tér az — — — a reformáczióban.

Az elevenítette meg itt az evangyéliom örök, remek igéiből a nép saját fejlődését, a magyar uj kort, a magyar demokratia fejlődését — s még nem mondták ki máig sem a magyar sajtó ezer meg ezer munkásai, hogy mit köszönnek ők Kossuthon, Bajzán, Kulcsáron, a Kisfaludyakon, Kazinczyn, Révain és minden magasztalt nagyságokon túl messze vissza egy egész hadnak, a melyikből mindenik egv-egy hadvezér volt lángleikével és tudományával, hogy mit köszön, ez a mai egész „magyar“ közélet, kormányzat, élet és ez egész ország a „magyar“-ságával a mi régi református papjainknak, a kikben, mintha ősi nemzeti táltosaink támadtak volna fel, meg szól- lalt ajkukon először az ős, erős szent és igaz nyelv olyan erőből, olyan mélységből, olyan szépséggel, hogy a török és német uralom gyalázatosságában rohadó társadalom onnan kelt uj életre s ha látjuk im szinről-szinre, mint foszlik lefelé Európa földéről a tőrökség avatag uralma, akkor látjuk be, micsoda nyomora hízelgés annak a különben derék Savoyai Eugénnek az a túlságos magasztalása, mintha anélkül innen a török soha el se ment volna s meg épen mintha a nélkül itt a magyar szó nem is maradt volna, holott uram Isten mi lett azután? — mikor aztán teljes marokkal markolt Üstökűnkbe német Ur! ?

Hát bizony a mi magyar prédikátoraink — egy végben nemzeti szentekké avatható serege nélkül; nem lett volna itt Savoyai Eugén boldogságos győzelme után; se Kazinczy, — se Kossuth, — hanem igenis alsó Galiczia — s a felett pontifikálna ma fanyelven a prímás ur.

*

Hanem semmi se eszi meg maga magát olyan könnyen, mint — a szabadság.

A 80-as, 40-es évek faj nevelő, magyar fejlődést foglaló csendes, de mélyre hatoló nemes nagy mozgalmait 48-ban elölte történelmünk átka, lelkeink kisértete, régi kevélykedéseink csúf büntetése, büszkeségünk megalázója, épségünk őrlő férge, tetteink fekélye, társadalmunk máig való erkölcstelenségének, erkölcstelensége fészkének, Bécsnek a fekélye, a német:

„a Széchényiek, Dessewffyek nemzetnevelő csendes munkáját mikor Kossuth tulkiáltotta az elvekben általános demokratismusával és a formákban radiká- lismusával, az csak a ránk érett idő perzselő nap sugarának a hatása volt, — titokban kinevelni úgy sem tudta volna egyik sem független, erős politikai nemzetté azt, a mi akkor magyar fajú néptömeg volt, hogy azt a német meg ne lássa, ha meg látja, fejlődését el ne ölje: hát tett történelem liquidatiora, azonnal való gyors leszámolásra s a társadalom erkölcsi erejének kihasználása után, azóta im máig nyakán a kiképzétlen, fejletlen faj magyar társadalommal az idegen ragadvány népség felszabadult féktelen, zabolátlan szabadossága, a közéletben, a társada- dalomban pusztító erkölcstelensége, s bizony jól versenyez véle a magunk drága faja is, a mit bizony utálunk mi magyar reformátusság főn, még majdnem jobban, mint a szemforgató, egyedül idvezitö pápista hitbuzgóság hipókritaságát, de itt állunk tétlenül.

! nincs erőnk a magunk egységes szervezésére, pedig