Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)
1892-08-06 / 30. szám
4 REFORMÁTUSOK LAPJA nek stóladijakat, a kik a meghatározott ritus keretén túlterjeszkedő, nagyobb fényű szertartást kívánnak. Roskoványi ezzel nemcsak szűkölködő papjait mentette föl az anyagi gondoktól, hanem a szegény nép vállai r ól is leemelt egy súlyos terhet; azaz nem kevesebbet tett, mint hogy tényleg megvalósította az általa rendezett plébániákban az 1848. XX. t.-cikk 3-ik §-ának egyik rendelkezését ; megragadta az egyedüli módot, mely bármily képzelhető körülmények között is sikerhez vezet s maradandót alkot. Ebben van eljárásának magasabb jelentősége. Omni laude major! Ez a példa azonban követők nélkül maradt! nem mintha a püspöki kar többi tagjai semmit sem tettek volna ; segélyt nyújtott egyik is másik is kisebb-nagyobb mértékben, sokszor épen fényesen; j de minthogy ez csakis olyan segélyezés volt, mely csak a pap szükségét tartotta szem előtt, oly maradandót nem alkothatott, mint Roskoványi intézkedései értek el, úgy hogy ennek a kérdésnek rendezésére a püspöki kar annyi ész, erő és szent akarat mellett is, a mennyivel csakugyan rendelkezik, határozottan képtelennek bizonyult. De ha a püspökök kivétel nélkül valamennyien Roskoványi njmmdokaiba lépnének is, akkor sem lenne több elérve, mint hogy a kongruát egyetlen egy felekezetnek szűk keretében rendeznők, a minél többet a kath. püspöki kartól nem is igen várhatnánk. Pedig ennél sokkal többre kell törekednünk. Ez a kérdés nem csak a katholikusok házi ügye, mint Berzeviczy államtitkár ur hiszi; szervi kapcsolatban áll azaz 1848. XX. t.-cikkel és csak ezen szervi kapcsolatában fogva föl, oldható meg kívánt sikerrel s úgy, hogy az említett törvény végrehajtásának eléje ne vágjunk. S erre csak a kormány vállalkozhatik; a kormánynak kötelessége ezt a kérdést összes állami, társadalmi s politikai vonatkozásaiban tekinteni s oly egyházpolitikai programmrészletet ismerni föl benne,, melynek foganatosítása nagyfontosságu államérdekeknek teremt szilárd biztosítékokat. A püspöki kar a legjobb esetben is megkezdené a rendezést a legcsekélyebben jövedelmező plébániákon, egyetlen felekezet körében; a kormány azonban hivatásszerüleg az összes felekezeteket fogja szem előtt tartani s ekkor is legelső sorban a házas és családos papokat, mert ezek javadalmazását Meghajtja magát (jezsuitás) leereszkedéssel. „Alászt’szolgája tiszteletes ur stb.“ szokásos rideg üdvözlés, megszokott formaságok, erőltetett mosoly. Sok tekintetben meglepett e pillanat, s viszontlátás 8 év után. A hajdani egészséges szili, rózsás piros arcz eltűnt, helyébe halálra vált sápadt vézna alak, görbült háttal, hosszú vékony csontos kezek, metyek mintha túlságosan megnyúltak volna, oly feltűnők voltak az összeesett testhez Ez volt a külső meglepetés és pedig szánalmas. A másik . . . . ? Az a kimért meghajlás, erőltetett mosoly, a régi önzetlen barát szájából az ur czi- mezés, a régi bizalomnak, valódi szeretetnek semmi jele, csak minden külsőleg, szív, érzelem nélkül . . . ez talán még fájdalmasabb volt. „Eredj a pokolba szent pietásoddal! Szervusz Pirók kollega! * E felkiáltással, mielőtt megfontolhattam volna, útját vágtam további szavainak, s csak úgy ropogott csontja ölelésemtől s tüskés szája környékére olyan baráti puszit nyomtam, hog3r sápadt arczán egy pillanatra megjelent a régi pirosság rózsája, épen mintha ártatlan szűz kapta volna az első csókot férfi ajakról. Késöbü megvallotta e pir előidéző okait. Szegény kollegám! Szüleid meghaltak, rokonaid távol tőled s kikkel érintkeztél, azok részéről kimért udvariasságot, hideg formaságot, belső érzelem nelegyházi tekinteteken kívül még más elsőrangú államérdek is követeli. Családos papjaink tisztességes megélhetésének biztosításával a családnak, az állam ős alapjának is nevezetes gjrarapodást adunk, azonfelül zülledező középosztályunk megizmosodásához szolgáltatunk oly újabb elemeket, melyeket mind műveltségi, mind fizikai erőgyarapodás tekintetében egyaránt kitünőeknek kell mondanunk. Egyebekről nem is szólva, ezen két nagyfontosságu közéleti s társadalmi ténykörülményre csak egyszerűen rá kell mutatnunk; nincs, nem lehet gondolkodó magyar ember, a ki a hozzájok fűződő államérdekekben azonnal fői nem ismerné azt a nemzeti létérdeket, mely még nagy áldozatok árán is feltétlen biztosítást követelne. Mi, szerencsénkre, abban a helyzetben vagyunk, hogjr áldozatokra szükségünk sincs. Királyaink bőkezűen gondoskodtak a nemzet valláserkölcsi érdekeinek anyagi biztosításáról; a 34 milliót meghaladó vallás- és tanulmányi alap bölcs gondoskodásuknak ékesszóló bizonysága. Természetes észjárású józan ember tehát nem is gondolhat mást, mint hogy ezen alapok jövedelmét annál inkább sietünk rendeltetésük szerint fölhasználni, mert hiszen az által az imént jelzett nagyfontosságu államérdeket is nem csekély mértékben biztosíthatjuk ; kissé mélyebben vizsgálódó államférfi előtt pedig egész raja jelenik meg azon politikai tekinteteknek, melyek ezt. az eljárást elengedhetetlenül szükségesnek, égetően sürgősnek jelzik. És mindennek daczára mit teszünk? Egy részről közönyösen nézzük, hogy a tetemes vagyon még mindig a budget jog keretén kívül s nem az 1848. XX. t.-cz, szellemében s nyílt határozata szerint van kezelve, vagyis a legsarkalatosabb alkotmányjogi tételre nézve oly elnéző engedékenységet tanúsítunk, mely vastag alkotmánysértésnek is bátran beillik; másrészről pedig a legszorongóbb lelkiismeretességet hazudva, 12 óv óta csűrjük-csavarjuk azt a kérdést, hogy vájjon a vallás- és tanulmányi alapokat fejedelmeink annak idejében az egész nemzet számára teremtették-e meg, vagy annak csak egy felekezeté- ről akartak gondoskodni, hogy a többiek méltó irigykedését annál biztosabban tegyék kiolthatatlanná, annál biztosabban örökítsék meg a viszályokat, a nemzet egygyé tömörülésének leghatalmasabb akadályait ? 12 év óta még mindig azon kérődzünk, hogy ugyan milyen is lehet azoknak az alapoknak a jogi | küli külsőséget tanultál és tapasztaltál, annyira, hogy beleélve magadat, az önzetlen baráti szeretet nyilvánítása szokatlan érzelem melegét költötte fel kebledben. Ez idézte elő arczodon azt a halvány pirt s ez ragadta ki valahányszor együtt bizalmasan elbeszélgettünk, mesterkélten idomított énedből s adott vissza önmagadnak, annak az én-nek, a ki voltál 8 évvel ezelőtt : a vig irigység nélküli, önzetlen melegséggel szeretni tudó szív. Nem érzem magamat feljogosítva, hogy azon bizalom ellen vétsek, melylyel megnyíltak ajkaink négy- szemközt ; fedje néma fátyol a titkokat, melyeket a baráti szív felfedezett, mint siri csend fedi porladó korai sírjában. — De arra feljogosítva érzem magamat, a halott iránti kegyelet megsértése nélkül, hogy feledjem az alap okot, mely az egykor életerős, piros arczu ifjút oly korán sápadt, kiasszott alakká tette s ez nem más, mint a coelibátus ! Midőn először hangoztattam előtte e tényt, midőn rámutattam a természeti és isteni törvényre, mely homlok egyenest ellenkezik az igazságtalan követelménnyel, midőn meggyőztem saját példájáról, hogy a természet leigázva mindenütt előbb-utóbb megboszulja megát: czáfolat helyett egy köny jelent meg szemében . . . s egy másik köny az én szemeimben. Én őt könyeztem, azt az elveszett életet, mely természetes mederben haladva lelki tehetségeit s testi
