Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)

1892-12-31 / 51. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

o

mes politika azt várni, hogy mig mi magunk teljesen meghúzzuk magunkat, mint a csiga héjába, mások, a liberális katholikusok fogják számunkra a gesztenyét a tüzből kikaparni. Ébredjünk már egyszer megfelelő tevékenységre; a mi megfeszített erőkifejtésünkre is szükség lesz a nagy munkában, mely minden valószínűség szerint még majd ezután következik.

— A „Magyar Néplap“ igen dühös agitácziót indított a polgári házasság ellen, — miután elmondja istenellenes, bűnös ördögi intézménynek s ki tudná minek — felhívja olvasóit, hogy írjanak fel képviselőikhez, minden falu apraja-nagyja, asszonya és gyermeke írja oda a nevét annak a levélnek, melynek mintáját a „M. N.‘£ közli s mely szerint elvárják a nagyságos képviselő úrtól, hvgy a liberálizmus bálványa előtt porba nem omolva, tiltakozni fog a polgári házasság behozatala ellen, mely a vadak közt dívik a czivilizáczió örök szégyenére (az összes európai müveit népek tehát vadak! szerk.), s szavazatával ellene fog működni annak, hogy az közénk, keresztyének közé is behurezoltassék . . . stb. Ezt a levelet aztán minél elébb s minél számosabb aláírással juttassák el képviselőjükhöz. Föl magyar nép! segíts magadon s Isten is megsegít!

Szegény Lepsényi, mindenáron boldogítani akarja a jó magyar népet! Kár, hogy olyan gyönge hangja van, nem hallik a mennyországba!

— A „Prot. egyházi és iskolai Lap“ 55-ik számában Czinke István erdőbényei lelkésztársunk bevégzi „A zászló“ feliratú vezérczikksorozatát. Ez utolsó czikket egészen az egyházi sajtónak szenteli. A prot. napilapot szükségesnek tartja, de ehez nem vagyunk elég gazdagok, elég áldozatkészek. Kiadó ha vállalkoznék a megindításra, az volna a legjobb. Addig is azonban — úgymond — égető szükségünk van egy néplapra. Felemlíti a meglévők közül a „Téli Uj- ság“-ot, mely emberül megfelel czéljának, Á müveit családoknak szolgál a „Mi otthonunk“ — de a mely egy hasonirányu református lapot nem tesz feleslegessé. A közép néprétegnek azonban nincsen lapja. Ennek a „Mi otthonunk sok, a „Téli Újság“ kevés. Egy megfelelő lapról aztán elmondja czikkiró a maga nézeteit. A többek közt például, hogy az ára ne legyen több, mint havonként 10—15 krajczár (bele is bukik a kiadója menten. Szerk.) s vidéki ember legyen a szerkesztője, aki jól magyarul tudjon írni, — az elárusitásra az iskolás gyermekek legalkalmasabbak stb.

Elismerjük, hogy czikkiró lelkesedéssel ir e tárgyról, de újat nem mond s a mit e tárgyban any- nyian elmondtak már, az mind csak puszta szó, szó, meg szó! Mondtuk már egy ízben, hogy ha valamit akarunk tenni a néplap ügyében, akkor vegyük elő ne a kalamárist, de a tárczánkat. Áldozat nélkül semmire sem megyünk. Álljon össze egy pár lelkes ember, nyissa meg az erszényét s fedezze a nyomdaköltséget — és lesz néplap. De mig csak Írunk és beszélünk — addig a szó elrepül s az írás elhangzik a pusztaságban. Mi már megmutattuk a példát, tessék utánunk csinálni azoknak, kik igazán lelkesednek.

— A „Sárospataki Lapok“ 51-ik számában „Epilog“ felirattal Mocsáry Lajos ir vezérczikket. A czikk- nek azon részét, mely Tisza Kálmánra vonatkozik, több napilap átvette, persze politikai czélzatból. Mi is közöljük ime a czikknek végső részét.

„Az a passzív, az a valóban szegényes szerep, melyet a folyamatban levő kulturharcz kezdete óta a mi reformált egyházunk játszik, Tisza Kálmán és azon politikai barátai befolyásának és működésének eredménye, kik az országos pártpolitikát egyházi életünk terére bevitték s ezen a téren első sorban az ő szellemében, az ő érdekében űztek egyházpolitikát. Mindjárt kezdetben, mikor a kath. klérus minket élesen támadva föllépett s annak lett volna helye, hogy ezen támadást erélyesen visszautasítsuk, azon jelszó

lett kiadva: legyünk csendesen, ne nehezítsük meg még inkább a kálvinista miniszterelnök különben is nehéz állását, kinek részéről annyi jóval élünk s a ki Isten tudja mi mindent tehet ezután is felekezetűnk érdekében. Ez a jelszó kapóra jött az inerciának, a tétlenségnek s a részünkről eként inaugurált politika talált abban is módot, hogy magát szépítse, mondván: hazafias dolgot művelünk, midőn tartózkodunk attól, hogy részünkről is szítsuk a felekezeti viszály tüzét. Tisza Kálmán, a miniszterelnök megbukott, de befolyása nálunk annál kevésbé csökkent, mert azóta az egyházi ügyekkel többet foglalkozott s a mi jámbor embereinknek roppantul imponált, hogy ily nagy férfiú foglalkozik most már mint tényleg konventi és zsinati elnök az egyház ügyeivel. De kevéssé változtak a politikai tekintetek is, mert a „közlegény“ csakhamar nagy szerephez jutott ismét az uralkodó kormánypártban s ismét aktuálissá lett azon elv, hogy „ne nehezítsük meg Tisza Kálmán állását“. így lett a hallgatás, a passzív magatartás, a kormánypárti kálvinistaság egyházpolitikai elve; igy lett képesítve Tisza Kálmán arra, hogy épugy rajta hagyja egyházi közéletünkön a maga keze nyomát, mint rajta hagyta országos politikai életünkön. Az ő sivár gondolkodás módja mindenütt oda hat, hogy elnyomjon vagy csirájában elhervaszszon minden szellemi fellendülést, az ő kíelégithetlen hatalom- és befolyásszomja, taktikai eszközökké igyekszik mindent eltörpíteni. Fölfelé ő most úgy gerálja magát, hogy ne felejtsék el, hogy azzal a 8, vagy mindenesetre 2 millió kálvinista régi rebellis néppel csinálhatna ő valamit, ha akarna, de örvendjenek, hogy ily kezekben van a vezérszerep, mert ime, láthatják, miként tudja őket féken tartani.

így jutott el mostani szegélyes szerepléséhez az a magyar protestantismus, mely századokon át oly fontos tényező volt a nemzet életében, mely még nem régen a pátens idejében oly fényesen szerepelt; igy játszott oly szánalmas szerepet a zsinat, mely oly ünnepélyesen lett megnyitva s természetszerűleg volt hatályos működésre utalva, miután oly időben tartotta együtt csatarendben a felekezet értelmiségének szine-javát, melyben egy ádáz támadás döngeti létér- ! dekeink kapuit. Védelmünkre, érdekeink megóvására | nem tett egyetlen lépést sem. Lehetetlen, hogy más- | ként, mint fájdalommal és szégyenérzettel gondoljunk j megfutott szomorú pályájára.“-— A „Magyar Néplap“ dühösen agitál folyvást a polgári házasság ellen. Karácsonyi számában erről ir vezérczikket, mondván ezeket:

„Oly intézkedéseket próbálgatnak, melyek a családi békét feldúlják, mert megszüntetik a házasság szentségének örök jellegét, fölbonthatatlanságát és a szent frigyet polgári szerződéssé sülyesztvén, bizonytalanságot teremtenek. E helyzetben a férfi és nő jövője, különösen a gyengébb félé, a nőé bizonytalan. Miért is a házasfelek jövőjűkre nézve nyugodtak nem lehetvén, boldogság se lehet osztályrészük. Hiába akarják e kétségbe nem vonható igazságot hamis okoskodásaikkal sarkaiból kiforgatni, hiába mondják, hogy a házastársak, ha meggyülölték egymást, jobb ha szétmennek, mert ha a szenvedélyes ember helyzetén változtathat, az éppen nem tör arra, hogy uralkodjék maga fölött és sorsával kibéküljön, mig ha tudja, hogy szövetsége örök, azt széttépni többé nem lehet, egészen másként fog gondolkozni s bizonyára igyekezik sorsát minél türhetőbbó tenni, de az valóban igazságtalanság s főképp a gyengébb nem iránt, vademberekhez se illő durvaság, amit a polgári házasság sötét korszakában lehet tenni. Ha a szegény nőt hosszas és súlyos betegség dönti ágyba; ha a betegség folytán a háztartásban nagy tir támad, sok költség merül föl: bármennyire szerette is nejét a férj, az évekig tartó betegség után kezd hidegülni iránta, lassan-lassan azt veszi észre, hogy felesége teher ; s utóbb a haldoklót kidobja házából. S nem fog-e