Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)

1892-12-17 / 49. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

3

dig azt vagyok hinni és erősiteni bátor, hogy éppen érdekelt; inert a házassági áldás a pásztorále szerint nem a gyermekekért, hanem magáért a házasság ve- gyességéért tagadtatik meg. — Ott áll ugyan Nagy- méltóságod pásztorále körlevelének 2-ik lapján határozatlanul kimondva, 3. 4. 5. soraiban határozottan, tisztán és bőven kifejtve ezen állítás, hogy a valóságos, Isten előtt kedves, lelki üdvösségre vezérlő, tehát a papi áldást is megnyerhető házasságnak legelső és legfőbb feltétele a hitnek egysége, s csak ottan lehet a kér. kath. anyaszentegyház kebelében szó házasságról, hol ugyanazon anyaszentegyház iránt való szeretet és buzgalom köti össze a sziveket, hogy azon frigyet szemlélheti az egyház anyai örömmel s csupán arra nyújthatja szentelő áldását, melyből a hitnek tiszta megőrzésére, az igaz vallásnak fenmaradására nézve jót remélhet, a hol a vallásbeli különbség választó falat nem emel a házastársak közé, szóval a hol tisztán mind a két fél katholikus. — E lévén a pásztorále világos elve, engem kikerülhetetlenül érdekelt a szentelő áldásnak megtagadása, mert hiszen az én házasságomban sincs az áldást megnyerhető legfőbb feltétel, a hitnek egysége, s a kath. anya- szentegyliáz iránti szeretet és buzgóság sem kötheti egybe sziveinket, nőm evangelika lévén, közöttünk is választófalat emel a vallásbeli különbség, s végre nőm részéről a kath. hitnek megőrzésére és fenmaradására tőlem valami jót csakugyan nem remélhet sem Nagyméltóságod, sem a római egyház; sőt ón magam is Nagy méltóságod előtt sokkal rosszabb véleményben állok, mintsemhogy az igaz kath. vallásnak fenmaradására nézve tőlem valami jót remélhessen. — Mert bizonyosan fog emlékezni Nagyméltóságod, mikor 1832-ben egy megyei gyűlés következésében engem nem katholikusnak nyilvánított, fog emlékezni, hogy atheistának, minden protestánsoknál rosszabbnak több alkalomkor mondogatott s ily nyilvánításai által hívei sorából önmaga kizárt.

így állván az előzmények, ha a pásztoréi éban közönségesitett áldás megtagadása engem még sem érdekelt legyen: ez logikám előtt megfoghatatlan. — Az egyháznak amaz elvéből, melyre, megvallom, Nagy méltóságod pásztoráléja tanított először, az én okosságom azt következteti: sem Nagyméltóságod sem semmi pap megszentelő áldást a vegyes házasságokra s közelebb reám is nem adhatott és nem adhat; hogy sem én, sem semmi némü vegyes házasok azon meg- szentelő áldás elfogadhatóságával teljességgel nem i bírunk, — s midőn az egyház elve ellen mégis reám

adatott, bármint akarjam, egyebet gondolni nem tudok, mint vagy azt, hogy Nagyméltóságtok az elvvel s önmagokkal nincsenek tisztába vagy azt, hogy azon áldás csak játsziságból származott, s kimondása és rámadása alatt mentaliter reservált más valami ellenkező lappangott. — Már ha az ily reservatio mellett adott áldásnak visszaadása a házassági áldás szertartását nevetség tárgyává tenni mondathatik : úgy én is csak azt mondhatom a mentalis reservatio mellett rám adott áldásra nézve. — Innen megérthető mind az, hogy a pásztorále áldás megtagadása engemet kikerülhetetlenül érdekelt, mind az, hogy az áldásnak, mely _ élőbbén tőlem megtagadtatott, s melyre nézve elfogadhatósággal a pásztorále szerint úgy sem bírtam, visszaadása botránkoztató, igazságtalanul, méltatlanul bántó nem lehete. — Annálfogva tisztelettel kérem Nagyméltóságodat, e tettemért irántami neheztelését méltóztassék megszüntetni, s azt egyenesen csak a pásztoráléra fordítani, mint tettem egyedüli okára. — Egyébiránt sok volna még, mit e pontra nézve mondanom lehetne, de hogy sem Nagyméltóságodat, sem magamat ne untassam, legyenek mellőzve,

Azon pontra nézve továbbá, hogy a könnyelmű ifjúság szivébe a vallástalanság kártékony magvait hinteni állíttatom, legyen elég röviden ennyit jegyeznem meg: az ifjúság oktatása és nevelése Nagyméltóságod kezei közt nyugszik, s ha az általam mondottak rajok nézve nagyobb hatással vágynak, mint az oskolai oktatások, úgy annak okát nem bennem, hanem nevelési és tanítási rendszerűkben kell keresniük.

Végre azon intésre, hogy magamnak igaz hitbeli meggyőződést szerezni, ahöz képest vallásbeli kötelességeimnek híven megfelelni igyekezzem, ez legyen válaszom. — Egy, a világot és minden teremtéseket személyválogatás, felekezetre nem tekintés nélkül szeretettel ölelő és boldogító Istennek hite él keblemben, s ezen legszentebb hitem következtében embertársaimat én is felekezetre nem tekintés, személyválogatás nélkül szeretve ölelem, s azok erőmtől telhető boldogitásának szent ösztöne mozgatja szivemet mind magános mind közönséges életemben, — a vallás szertartásaira nézve az lévén a mennyei tanítóval meggyőződésem: „Nem minden, a ki ezt mondja, Uram, Uram, megyen be a mennyországba. hanem a ki cselekszi a mennyei Atyának akaratját.“ Ha a külsőkre nézve tartana valaki indifferensnek, vagy éppen vallástalannak, nagyon csalatkoznék. — En lelkiismeretemmel

T Á R C Z A.

Az én ezimem.

— A „Reformátusok Lapja“ eredeti tárczája. —

Az én ezimem ? .. Parenthézisben legyen mondva, equále: titulus sine vítulo.

De nini! Nem ezen a hangon akartam kezdeni. Miért kesernyéskedjék az ember, plane meg itten a vonal alatt, a hol a nagyérdemű (kérem minden mel- lékczélzás nélkülinek venni ez epithetont) tehát a nagyérdemű olvasóközönség is nem ürömeseppet, hanem egészen más valamit keres, (a mit hogy vájjon megtalál-é az én czikkelyecskémben, biz’ jó uraim én nem tudom).

A minap levél érkezik hozzám. Levél, én hozzám, a postán! Mi köze lehet én hozzám akárkinek is a nagytiszteletü esperes uron kívül, hogy öt kraj- czárokat dobogat ki a velem való eszmecserézés kedvéért. Eszmecsere — no az nem volt benne, mert hát tudják kérem jó uraim, mi nem igen szoktunk eszmecserézni. Hanem kívül a czim! . . . már az ott volt.

Melankholizálva a fölött, hogy ime tehát én hozzám is befordult valaha ra egyszer a posta, bontám

a levelet; felbontás közben ötlik eszembe : mégis csak jobban megnézendő a czim, hátha nem is nekem szól az epistola.

Szent Isten ! Ez a levél nem nekem szól... Hogy estem levéltitok bűnébe, ha ábrándjaimból föl nem ébredek!.. Úgy van, nem nekem szól, képtelenség, hihetetlen. Hiszen ime Írva áll rajta: Nagytiszteletü és Tudós . . . megdöbbentem, mert utána ,csakugyan becses nevemet olvashatám . . . Töprengő Ezsaiás . . . urnák! kiváló tisztelettel, Moszatfalván. íme előttem a lesújtó való: az adresz nem téves, a levél egyenesen és kizárólag én hozzám törekedett.

Körülnéztem magamon, ha vájjon a döbbenet és megrázó való hatását nem szemléli-e rajtam kívül más valaki. Egyedül voltam. De hisz-ez rettenetes! N agy tiszteletű és Tudós ... én Moszatfalva örökös alpapságra predestinált lévitája! . . Még egy eshetőség; igen-igen, hátha csak gúny az egész. Nézzük ki írja... Ah, a gúny is kizárva. Mert a ki ezt a levelet kegyeskedett hozzám adresszálni, oly komoly ember kérem jó uraim, hogy érzése, szava, tekintete előtt jégcsap képződik a nyári záportól csepegő ereszen. Ergo,,Nagytiszteletü és Tudós vagyok én . . én Töprengő Ezsaiás.

A döbbenet elmúlt, kezdtem magamat beleélni a való tényállásba, Nagytiszteletü és Tudós Töprengő