Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)
1892-11-26 / 46. szám
4 REFORMÁTUSOK LAPJA a vallás szép alakját, óhajtván azt a maga valójában látni. Inti Főpásztorságtokat az idő, hogy szedegessék le lassanként a rongjmllott foltokat s ne tartsák gúny piaczán tovább religiójukat. Ezen állitása Fő Pásztorságodnak, hogy csak ott lehet szó a kér. kath. anyaszentegyházban a házasságról, hol ugyanazon szent egyház iránt való szeretet és buzgoság köti össze a sziveket: felette nagy sérelem, mely a felséges királyi vértől a legutolsó rendig sok ezer meg ezer lelkeket fájdalmasan sért és botránkoztat. Milyen nagy kár, hogy Kegyed oly nagy biblia tudatlanságban hever, mert nem vetemedett volna oly gondtalan maga-magával ellenkező állításra ; be sok helyen olvashatná abban Fő Pásztor- ságod, mily bűn légyen a botránkoztatás. A szelíd Jézus, kinek nem méltó Kegyed, hogy csak nevét is szájára vegye, kevésbbé, hogy magát követőjének, még kevésbbé hogy apostolának nevezze, hogy — mondom — Jézus nem tart nagyobb bűnt a botrán- koztatásnál. — Jaj! — úgymond - annak, ki által esnek botránkozások, jobb annak, hogy egy malomkövet kötnek a njmkába, és a tengerbe vetik, hogy nem mint egyet a kicsinyek közül megbotránkoztasson Luk. 17. Azt teszi a Fő Pásztorságod állitása, hogy a . vegyes házasság törvénytelen együttlakás, hogy csak olyan, mint a Papságé, cum intro- ductio mulieribus a hugomasszonyonyokkal, melylyel ők meggyalázzák a Jézus szép vallását, megvetik az apostolok, nevezetesen a Pál tanítását: a paráznaság eltávoztatásáért minden férfiúnak tulajdon felesége legyen. I. Kor. 7., bemocskolják az emberi természetet, kigunyolják az okosságot, az erkölcsiséget s magát majd egymáshoz adó oktalan teremtések rendibe lealacsonyítják rendöket. De micsoda maga magát czáfoló nevetséges ellenmondás is van ebben, eddig még senkinek sem jutott eszébe ama vakmerő állítás, hogy a vegyes házasságot annak lenni tagadta volna, sőt Fő Pásztorságod is annak lenni ösmerte, nyújtván többekre papi áldását s ime 15-ik márczmstól fogva 839. csak három farizeus társával azt mondja: nem házasság, ha akarja vemhes, ha akarja nem vemhes. E’ szép egy hitázgazat! Ezt bezzeg fújni kell, hogy el ne aludjon. Igen, de Ön azt állítja, hogy visszaélés volt ez s a visszaélést is meg lehet szentelni, az is lehet szent. Oh vallás ! Oh hitokosság! Hallatlan. 8 tudják önök nyájas olvasók mi az a: hallatlan ? Hát uraim az az indolenczia, melylyel itt szatmári egyházmegyénkben az esperesi hivatalnak népiskolai ügyünk tovább fejlesztése érdekében történt buzgó föllépése fogadtatik. Az hallatlan, az a nembánomság, melyet kimondjuk bátran — nemcsak a gyermekeik javát alig-alig felfogni biró szülék, hanem iskolai elöljáróink, lelkészeink s tanítóink egy nagy része is tanít a népnevelésünk érdekében foganatosítani szándékolt intézkedésekkel szemben. Megvalljuk, abban a hitben ringattuk magunkat, hogy népnevelésügyünk egyházmegyeszerte elfogulatlan kritikusokkal áll szemben s ezek mindegyike tarthatatlannak minősiti azt az állapotot, melyben népnevelésünk sajkája megfeneklett volt s teljes mértékben örülni fog, ha a mocsárfüvektől benőtt sekélves patakba frissen hullámzó élő viz vezettetik, hogy ez kiemelvén süppedt helyzetéből a megfeneklett sajkát, gátat nem ösmerve usz- szék tovább-tovább a gondos partőröktől védett mederben, el a népnevelés dicső országa felé. Kos hát, . . . fölébredtünk. Mert hát kérem úgy mutatkozik, hogy egy néhány „ viszketeges fő“ kivételével mindnyájan végkép megvagyunk elégedve népnevelésünk klassikus állapotával. Különben mire mutatna egyébre az a hallatlan indolentia, az a párja vesztett nembánomság az az elegáns föl sem vevés, mely az uj esperes lelkesen megindított s idáig még lankadatlanul folytatott népnevelési akczióját általán fogadja, kiséri és perhoreszkálja. Jól esett nekünk, mikor láttuk, hogy uj esperesünk azzal kezdi meg nagyobb szokásu tevékenységének sorozátát, hogy kezébe ragadja népiskoláink gazdátlan gyeplőjét, fölabrakolja a nekived- lett párát, aztán gyorsabb tempójú ügetésre készteti. Gondolatunk szerint ez a tér az, hol egy nemes ambitióju esperes a legüdvösebb, a. legmesszebb kiható s nem ideig-óráig tartó, hanem maradandó alkotásokat létesíthet. Nem dicséretül mondjuk — dicsértetni ott, hol kötelesség teljesittetik szánandó pujaság -—- egyszerűen konstatjuk, hogy esperesünk kezében az a gyeplő eleddig még egy perezre sem lankadt meg. De ki felel róla, ha nemes akaratereje bátran a kereszthez! Föl bátran szenvedésekre! Isten veled ! Isten veled ! Isten veled!“ És e szavakra hófehér galamb alakjában felrepült az égbe és eltűnt szeme elől. A folignoi püspöki hivatal rendes kihallgatást tartott az eseményről. Az ajtón levő beégetett kézalakot összehasonlították a halott valóságos kezével; evégből kinyitották a sírját és szemtanuk által állapították meg, hogy a hulla keze a legpontosabban összevág s illeszkedik az ajtón beégetett kézalakhoz Erre az ajtó pecséttel láttatott el s helyéről elvitetve, egy külön helyen őriztetik. Ott van az esemény leírása is aláírva a nevezett kolostor apátnőjétől és egy tekintélyes dominika atyától, a ki megjelent s általa ismert zárdaszüz kéznyomatáról szóló jegyzőkönyvnek püspökhatóságilag történt felvételénél jelen volt. E jegyzőkönyv végszavai ezek : „A folignoi püspöki hivatal a szt. Anna kolostor ft. apátnójének fentebbi tudósítását ezennel hitelesnek ismeri el és ennek következtében kijelenti, hogy nyilvánosságra hozatalának sajtó utján mi sem áll útjában. Ennek hiteléül Foligno 1870. Jul. 2. Medori Joachim fő vicarius.“ Ezt követi még két hasonló történet; de azt hiszem elég ez az egy a XIX. század uralkodó eszméinek igazolására vagy ha úgy tetszik arczul verésére. Közlésem hübnerje pedig ez : A falu mesemondója Lőkös, nagyon szeret téli időben a fonókásoknak olvasni aféle szép históriákat. Hogy olvasási vágyát kielégíthesse hozzám is beszokott kopogtatni olvasmányért. így történt a napokban is. Napszállat tájban beállít szokásos czerimóniás köszönése után a követketkező dicséretes sorok elrebe- gésévél: „Tűz mellé házba szorulunk, uram csak hozzád járulunk.“ Mit jelentsen ez Lőkös — kérdem ? Hát csak azt kérem alásan, hogy ezen a hosszú estéken, jó volna egy kis olvasni való, valami szép história! Szívesen Lőkös! Itt van ez az újság — hanem az utolsó szóig elolvassa aztán! Igenis, — van benne koleráról? Azzal van tele — felelém. Másnap mosolyogva hozta vissza a „Heti Szemle“ 44-ik számát. Nos hát szép benne az a história: a „másvilágról ?“ Dehogy szép, — olyat anyám asszony is álmo- modott már akárhányat. — Cs.-Bagos, nov. M. J.
