Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)
1892-11-26 / 46. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 3 telkedének, foglalatosok valának az apostolok tudományában, és igy nem az okosságot porba nyomó nevetséges regéknek, traditióknak előadásában, hanem javaiknak egymással való közlésében, a felebaráti szeretet munkás gyakorlásában, a kenyérnek megtörésében s a könyörgésekben, és igy nem az ostj'a megáldo- zásában. Jószágaikat eladták és oszták azokat mindeneknek, mint a szükség mutatja vala; de nem fordítók azokat politikai fondorkodásokra, cselszövésekre, erkölcstelenség előmozdítására, lelkiismeret megvesztegetésekre stb., mint Fő Pásztorságod tékozló és hamis sáfárként a hazának méltatlanul bitanglott javait sok ezreit elég alacsony lelküséggel fordítani szokta. Szinte farizeusi könnyekre olvadva adja elő Fő Pásztorsága hosszasan, hogy milyen érzékeny fájdalmat szül az, mikor az egyházi szertartásokat s áhi- tatosságokat a másik fél talán hidegséggel lenézi vagy éppen vakbuzgóságnak tartja. E’ valósággal úgy látszik, hogy nem csekélység, hanem azt lehet tapasztalni, hogy a protestáns rész erről nem igen emel panaszt, csak a másik; oka vagy az, hogy a protestánsok gunyolóbbak vagy az, hogy a vallás tart magában gúnyt élesztő anyagot. Az elsőt állítani nem lehet, mivel a katholikus is kigunyolja a gúnyt érdemlő dolgot, tehát az utolsó lesz az ok, hogy t. i. a vallásban van az, a mi nevetséges. Hogyne nevetne nagyot, ha az együgyü elámított társ Pénteken húst és zsírost nem eszik, hat héten által pedig úgy elkoplalja magát, hogy csak a csontja és bőre marad; miért ? mert azt hiszi, hogy a mellette leselkedő kecske- lábú és szarvas szamárfiilü és farkú ördög azonnal nyakon kapja, hiába állítja a másik, hogy nincs semmi, ő nem hiszi, látván hitinek szemeivel. Távol legyen, hogy ez rágalom. Valóságos hite az a vak pórnak, kivált az oláhok között. Hogyne mosolyodna el, szénást elegyítve mosolya közé, látván, hogy az együgyü Társ hiszi tökéletesen, hogy a Pap egy kis tésztát nem tudom hol vásárolt, azt a néppel megimádtatta, azután megette, ebből valami csodaerő folyt ki mindazokra, a kik azt nézték. — Hogyne volna nevetséges az együgyü Társ azon hite, hogy férje elleni hűtlensége s minden bűne azpnnal lefaragódott, ha azt a Pap fülébe megsúgta, vagy midőn kész legsürgősebb dolgaival is felhagyva, több mértföldekre utazni, még pedig gyalog valami fabábikó Máriához, Pócsra, Radnára, Mária-Czellbe stb. oly édes reménynyel, hogy nemcsak bűnei bocsáttatnak meg, hanem nyavalyája is, különösen magt.alansága meggyógyitó- dik. Mindezeket nemcsak a protestáns, hanem az okos Római hitü is neveti, még pedig nem alattomban, de nyilván. Mosolyra méltó ezen egymást galambilag szerető párnak játszisága, kik igy beszélgetnek: Lelkem ! úgymond: ha én halok meg először, milyen jól jársz te, csak a testemért fizetsz valamit, a lelkem szóba se áll veletek, vágtat, vagy jobbra vagy balra, a te lelkedért, pedig holtad után egy darabig portió kell a papnak, ha azt akarom, hogy valaha hozzám vetődj. De éppen magok teszik Religiójukat legnevetségesebbé, mert nem rejtik és titkolják el az olyan dolgot, melyen magok is elmosolyodnának. Lám az okos Gaukler gyertyánál mutatja mesterségét, mert titkát elárulná a világosság, színpadon is a gyertyánál szépek a játszó személyek. A hírlapok állíták gunypiaczára, világ piszegetésére Religiójukat, kik elég gondatlanok valának a minap, a Rómában történt bolondságokat közrebocsátani. Titkolni, eskü- vóssel is tagadni kellene azt, mert már 1821-ben is a Berlini újság VII. Piusnak egy ilyen bohóskodását ily czim alatt bocsátott világ elébe: „Menschliche Torheiten.“ Emberies ostobaságok. Nem is kellene már szaporítani ezeket a Heus minorum gentiumokat; hanem lassanként fogyasztani, pensióba tévén a már öregedteket, kik a vénség miatt, elrestültek és már bizonyosan sem nem látnak, sem nem hallanak. Én bátran állítom, hogy ezeket Fő Pásztorságod is neveti és hogy a világ piaczára ki nem. áll: millió forintnyi esztendei jövedelem tartóztatja. XIV. Benedek, az a nagy olvasottságú Pápa, sokszor nevetett meghittjei között a keresztyének bolondságán, azon való csodálkozását igen élénken fejezi ki sokszor; nevezetesen mikor 3-ik Károly spanyol király, kit a Quirinál kertjében fogadott, hogy vele a sok czeremóniát elkerültethesse, már messzire térdre esett, s úgy csúszott: ezen szavakat hallatta a mellette levőkkel : „ehe Coglioni ! Oh te ostoba ember ! tudom Fő Pásztorságod is ezt teszi több Ízben. Ez a világosodott fejű Pápa mondotta azt több ízben, hogy a Római Pápák hasonlók a Péter álló képéhez, mely messziről mutat valamit, de közelről rut. Ezt nem tagadja Fő Pásztorságod sem: volt olyan idő, amikor setétség vala a földön, mikor a czifráért, tarkáért jól megfizettek. A szent papság, mely úgy leste a jövedelem forrást, mint éhes macska a prédáját, nem akart hasztalan csak egyet is elbocsátani ; felcsigázta a vallást annyira, hogy maga is mosolyogva nézett rá, de úgy tekintvén annak minden foltocskáját, mintegy bizonyos fekvő jószágot, bár sokan csipkedték, szakgatták, oltálmazta azt vérének cseppjével is. — Hanem fájdalom! elhaladtak már azok a boldog, sötét idők; az emelkedő nap mind inkább-inkább hinti széjjel világitó sugarait, a naponként nevekedő Casinók s olvasótársaságokban a meggyülölt rongyokon belül kezdi kíváncsian nézni beszélve, a miket azonban a nővér az iszonyú félelemtől nem értett. Midőn az elhunyt az ajtó felé ért, hangos szóval mondá: „Istennek irgalma ez. Én sohasem jövök többé vissza!“ És ennek bizonyítékául puszta kezével egy nagyot ütött az ajtóra, s ott hagyta benyomva kezének alakját, mintha csak valamely művész izzó vassal véste volne be oda. A nővér, ki mindennek szem és fültanuja volt, a remegéstől félholtán sietett (hűm! közlő) ki a dolgozó teremből, hogy közel lakó társának kiáltson. Rögtön összecsődült (természetesen! közlő) az egész kolostor, hogy lássa beégett kéz alakját az ajtón és meghallja a remegő nővér előadását. A következő pillanatban már valamennyien remegve s könyekkel szemeikben siettek a templomba, hogy az elhunyt lélekért (talán csak szenvedő ! közlő) oly forrón, a mint csak képesek imádkozzanak. Egész nap és éjjel egyebet sem tettek a kolostorban, mint a legbensőbben kérték az Istent, hogy drága nővérök lelkének mielőbb nyugalmat és szabadulást adjon. A következő éjjel 10 óra körül Felice Anna aludni ment; azonban alig szenderült el, titokteljes álmában egész megelégülten jelent meg az elhunyt, hálát adva neki azon imáért, melyet érte végzett s meghagyta, hogy az ő nevében mondjon köszönetét többi társainak is azon sok imáért, melyeket nyugalmáért mondtak ; az ur végtelen irgalmasságában mind meghallgatta azokat. Ezután a következőket mondá : „Az urnák, a rettenetes (nem bosszúálló! közlő) birá- nak igazságos Ítélete szerint 40 évig voltam elitélve a tisztitóhely borzasztó szenvedéseire, mivel némely nővér szeszélyes kívánságának sokat engedtem; de a hét bűnbánati zsoltár, azon imákkál, oh mily megkönnyebbülést szereztek számomra.“ Végül harmadnapra, ama (z) első jelenés után t. i. nov. 19-én, szent Erzsébet ünnepén, a jó nővér, Felice Anna, késő este éppen nyugalomra ment, midőn alig feküdt le ágyába, egész tisztán érthetőleg nevén hallotta szólittatni magát az elhunyttól. (Tehát harmadszor is megjelent, pedig nem ígérte volt.) Felül, hogy válaszoljon neki és.ime az ágy lábainál egy fényes golyót lát fölemelkedni, mely az egész czellát nappali világossággal tölti el s kedves hangot hallat, mely igy szólott hozzá: „Felice Anna! Egy pénteki napon haltam meg; és ma ismét pénteken (szerencsétlen nap! közlő) megyek a diosőségbe! Föl
