Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)
1892-11-19 / 45. szám
6 REFORMÁTUSOK LAPJA sértené. Sőt pokoli számítással minden czélzata az, hogy anyaszentegyházunkat bántalmazza.“ Lepsényi ur izgat oly elvek és intézmények eb len, miket az ország törvényhozása, , kormánya, s 0 felsége a király is magáénak vall. Ám izgassanak, lázitsanak ezek a hecc-kedvelő szerzetesek, de ne feledjék, hogy siettetik az időt s ők magok hozzák elő, midőn az állam kitöri a harapós fogakat, kiszállásolja innen a jezsuitákat s ráteszi kezét azokra az eszközökre, melyek most az állam ellen használtatnak fel. Somlyói Szilágyi Kálmán. 1844—1892. Nem én mondom — a tapasztalás szomorú tényként hirdeti, hogy az az aléltság s elfásultság, mely társas törekvéseinket jellemzi, azon veszedelmes felfogás eredménye, mely az egyéni érdekek és czélok körén kivül eső bármely üdvös törekvésnek felkarolását, istápolását, egy rajta kivül levő tényező vagy felsöbbség tisztének tekinti kizárólag, s ott, hol első sorban érdekelve nincs, semminemű kötelezettséget I nem érez. Hogy nem ily felfogás tette hazánkat s egyházimkat azzá, ami, minden hatalmi tényező se-; gélye nélkül, sőt legtöbbször annak ellenséges maga-; tartása daczára; erről szólani felesleges. Magyarország, s vele a magyar reformált egyház majdnem j mindazt élénk társadalmi tevékenységének köszön-1 heti, mit nemzeti irányú fellendülése a tudományok s különféle művészeti ágak művelése s tovább fejlesztése, érdekében idáig alkotott. Az alap, melyre intézmé- i nyeink s törekvéseink baziroztattak : a helyesen felfogott kötelességérzet. S e számitás sohasem bizonyult helytelennek, mert a magyar vagynos osztály nemcsak tudta, hanem tényekkel bizonyította, mi- j szerint nem csupán érti, hanem érzi is, mit jelentsen rá nézve az officium nobile! Ennek a — fájdalom — mindinkább gyérülő típusnak volt egyik rokonszenves képviselője Szilágy- j Somlyói Szilágyi Kálmán. Fájdalom, — csak volt, mert az emelkedett gondolkozásu, s nemesen érző férfiú, tevékenysége délpontján 48 éves korában nov. 8-án lelépett a tettek mezejéről: üresen hagyta azt a helyet, melyet vajha ne legyen nehéz méltó utóddal betölteni. Ä reményében s gyámolában megrendített család méltán kiált fel igy: „nincsen olyan bánat, mint a mi bánatunk!“ — hiszen az övéhez hasonló gyöngéd szeretetteljes lény elvesztése felett érzett bánat, kifejezhetetlen s a reágondolás nyomán felfakadó keserv forrása kimerithetlen. Oh ha igaz lenne, hogy „solatium-socios habuisse malorum...“ a vigasztalásnak egész tengere venné körül a gyászban járókat. Mert a legöszintébben osztozik a vigasztalhatatlan család fájdalmában nem csupán a hü rokonság, kiket a veszteség egész közelről talált szivén, hanem azon testületek, intézetek, kisebb s nagyobb társadalmi körök, melyek az elhunytban nemcsak buzgó s áldozatkész tagjokat, hanem kedves vezéröket szerették és tisztelték. A szatmári ev. ref. egyházmegye, melynek évek óta tevékeny tanácsbirája, a köz- a nyilvános élet sokfelé ágazó munkatere; mind úgy ismerték őt, mint a ki nem bérért, nem személyes czélokért szolgált és fáradozott, hanem szive indíttatásából, magasabb kötelességérzetből. Hogy az elnyugodottat valóban ily emelkedett elvek vezérelték tevékenységében, annak legnyomósabb bizonysága az, hogy a tágabbkörü társadalmi tevékenység mellett saját egyháza, községe ügyeinek intézéséből is, a tehernek oroszlánrésze az ő vállaira nehezült. Ha nehéz leend megbarátkozni elvesztésének gondolatával buzgó s áldásos működése miatt: vonzó egyéniségéről elfeledkezni, szinte lehetetlen. Barátságos nyílt jelleme, lekötelez őnyájas modora, szives magyaros vendégszeretete, mely tulajdonokban vele családja minden tagja versenyzett, őt magát tiszteltté s házát az idegennek is kedves otthonává tevék. 1 Annak a köztiszteletnek s szeretnek volt valóban megható s impozáns nyilvánulása az a temetési gyász-ünnepély, mely e hó 10-én folyt le. A díszes s nagynevű rokonságon kivül, elhozta szeretetének s tiszteletének zálogát a messze környéknek szine-java. Elhozta koszorúját, hogy elborítsa a „távozót“ : kegyeletének emlékvirágaival. Elhozta könnyeit, hogy összefolyon az a keserűség árjával elborított család könnyeivel. Megindító volt az a mély meghatottság, mely az összesereglett százak szemében és arczán, mindennél érthetőbben hirdeté azt a közszeretetei, melylyel az elhunyt fennt és alant körülölelve vala. Gyászbeszédet alantirott mondott . . . Majd egy házmegyénk esperese nt. Szarka Boldizsár vette át a szót, s ösmert eloquentiájával s élénk előadási modorával, mesteri kézzel rajzolta meg az elhunyt jellemét, működésének változatos irányát. Meghatóan tolmácsolta: a család méltó fájdalmát, az egyház s a különféle testületek társadalmi körök, érzékeny veszteségét. Mindnyájan azon vallomást tevők az elhunyt ravatala mellett. „Bizony ez az ember — hü és igaz vala!“ „Az igazak emléke pedig — áldott.“ Oh maradjon emléke áldásában mi közöttünk! Itt bezárhatnám soraimat, de a vágy, vajha a vigasznak csak egy parányát, az enyhületnek csak egy harmatcseppjét nyújthatnám is a fájdalomban elmerült lelkeknek, — ide Íratja velem mély kedélyű Tompának kővetkező sorait: „A levert lélek egy sötét vágyat érez : Nem élűi! uem élűi ! De egy—egy csillag gyűl a felhőkön — távol, Fellobbanó fénye lelkünkre világol: Remélni! Remélni!“ SZÉLES PÁL. IRODALOM. — A pozsonyi vértörvényszók áldozatai 1674-ben ez. mü 2-ik füzetét sajtó alá adta Rácz Károly szapáry- falvai ref. lelkész. E kötet ára is 80 kr., mely ősz- szeg szerzőhöz küldendő, Melegen ajánljuk e müvet minden müveit református világi férfiú figyelmébe. Megláthatjuk ebből, hogy mennyit szenvedtek a mi protestáns őseink a börtönökben, a gályákon, bitókért s egyházukért, megtanulhatjuk, hogy drága áron vétettünk meg a lelki szabadságnak. Gyújtsunk hát a régi fénynél uj szövétneket. — Tudomásul. Néhai Révész Bálint irodalmi hagyatékából immár két kötetet bocsátván közre, tudatom, hogy imádságai közül nem szándékozom többet napvilág elé bocsátani, pedig még igen nagy számmal vannak nálam a megboldogultnak ki nem adott ily irodalmi termékei, de a melyek jó részben oly annyira alkalmi jellegűek, hogy csak igen ritka esetben volnának használhatók. A folyó évben még egy kötetnyi munkát bocsátók közre, melyben orácziók és halotti egyházi beszédek fognak lenni. E kötet karácsonyra a megrendelők kezében leend. A jövő évben uj megrendelési felhívást bocsátók közé a megboldogult püspök ünnepi, alkalmi, vasárnapi és esetleg még ez évről fennmaradó halotti, egyházi beszédeire. Addig is legyen velünk a jó Isten! Debreczen, 1892. okt. 18. CSIKY LAJOS, ev. ref. theol akadémiai tauár. — Emléklapok az 1859—1867-es osztálytársak sárospataki találkozójáról. Összeállította Radácsy György s.-pataki theol. tanár. 37 lap. Külön lenyo-
