A Magyarországi Reformált Egyház Egyetemes Konventjének Jegyzőkönyve 1903-1904.

1904. október 27-30.

OKTÓBER HÓ. 18. 18 Míg tehát az 1848. évi XX. t. czikk 2. §-ának végrehajtásával kapcsolatos kérdésekre nézve az ügy jelen stádiumában csak ezen elvi kijelentéssel nyilatkozhatom, addig konkrét tájékozást kívánok már most nyújtani az iránt, hogy tekintettel az ország pénzügyi helyzetére is, minő mérvben és minő sorrendben véli a kormány az 1848. évi XX. t-czikk 3 §-a alapján felhozott anyagi igények kielégítését foganatosítani. Szükséges ez azért, hogy a két protestáns felekezet irányadó testülete által mielőbb megalkottathassanak azon rendszabályok, amelyek a kívánt segély igénybevételének és felhasználásának előföltételeit képezik, hogy tehát azok az égető sebek, a melyekre a t. Bizottság emlékirata is joggal hivatkozik, mielőbb orvoslást találhassanak. Ezek között bizonyára az adózási viszonyokban rejlő nagy anomáliák képezik a legégetőbbet. S már most kijelenthetem, hogy a kormány az emlékiratban jelzett módon és arányokban hajlandóé segély kieszközlését kérni a törvényhozástól, illetőleg gondoskodni arról, hogy egy ily tartalmú törvényjavaslat terjesztessék az országgyűlés elé. Hogy azonban ez megtörténhes sék, szükséges hogy az illetékes egyházi testületek megalkossák az e tárgyban szükséges jogszabályokat, valamint kérnem kell azt is, hogy a t. Bizottság az idevágó összes adatokat a kormány rendelkezésére bocsátani szíveskedjék, hogy azután a szükséglet mérve pontosan megállapítható és a benyújtandó törvényjavaslat kellő indokolással ellátható legyen. Nem zárkózhatik el a kormány az emlékírat azon követelményétől sem, hogy a lelkészek fizetése újabb javításban részesüljön és készséggel ismeri el, hogy a köztisztviselők illetményeinek újabb rendezése folytán a lelkészi kongruának fölemelése vagy korpótlókkal való kiegészítése méltányos és indokolt kívánságnak mutatkozik. E kérdés természetszerűleg együtt oldandó meg mindazon bevett vallásfelekezetek lelkészeire nézve, kikre az 1898. évi XIV. t-czikk hatálya kiterjed s annak gyakorlati megvalósítása oly óriási tehertöbbletet von az államkincstárra maga után, miszerint annak foganatosítása előtt meg kell teremtenünk az ügy megoldásának pénzügyi előföltételeit. Kijelenthetem azonban, hogy a kormány feladatának tekinti, hogy a kérdéssel azzal az erős elhatározással foglalkozzék, hogy mentől előbb elhárítsa az ügy útjában álló pénzügyi akadályokat és kész annak megoldását kézbe venni, mihelyt az államháztartás egyensúlyának veszélyeztetése nélkül lehetővé válik. A mi az emlékiratban felhozott többi pénzügyi természetű kérdéseket illeti, a kormány abban a meggyőződésben van, hogy már csak az egyházak autonómiájának szempontjából is ezeknek