A Magyarországi Reformált Egyház Egyetemes Konventjének Jegyzőkönyve 1877-1887.

1879. szeptember 10-13.

ne adjunk tehát amaz ominosus pontozatoknak nagyobb jelentőséget, mint a minőt azok ephemer vóltuknál fogva megérdemlenek. Épen oly kevéssé fog köztilünk bárkinek is eszébe jutni, hogy azt, mit egyes miniszter, a törvényhozás szünetelése alatt, amúgy félhivatalosan mondott, illetőleg néhány példányokban lithographiroztatott: — mert hiszem más valamely cselekmény nem adta magát elé — a parlamentnek rója fel bünül, vagy előre már azt tegye fel róla, miszerint ahhoz utólagos beleegyezését adandja; — én legalább ellenkezőt reménylek s várok hazám képviselőitől, s el nem tudnám képzelni, hogy lehetne eset, melyben az megtörténhetnék, miszerint magát szabadelvűnek s szivvel-lélekkel magyarnak valló, az 1848-ik törvények alapján állani köteles minisztérium, három millió protestánsnak, magának a honunkbeli protestantismusnak akarhasson, hogy ne mondjam: merhessen, ily mellékes uton hadat üzenni! Nem ily partialis, és reánk nézve épen ezért veszélyes, félszeg eljárás esetleges sanctionálását várjuk mi a majdan összeülendő törvényhozástól, — hanem igenis azt, hogy a teljes vallás-szabadság és egyenlőség s a közép- és felsőoktatásról szóló országos törvények logikai rend szerint is elsőbbséget követelő, megalkotásával örvendeztessen meg bennünket; igen, mert valóságos felfordultságnak lehet nevezni, hogy felügyeleti törvény alkottassék az előtt, mintsem a felügyelet tárgya törvényesen meg vólna állapítva. A magyar protestánsoknak természetükből kellene kivetközniök, hogy beleegyezzenek oly felügyeleti törvény alkotásába, melynek tárgyát a mindenkori miniszter határozza meg; — ha tehát ez útról le térne a kormány, s ily irányban venné aztán közreműködésünket igénybe, kétségtelenül számithatna reánk, s mi sem ragaszkodnánk oly mereven, ami különben is annyiszor vettetik szemünkre, békekötéseink szentesitette alaptörvényeink által nyújtott, létezhetésiinket feltételező ös jogainkhoz! mig ellenben épen oly természetes, miszerint, ha még a honunkbeli, ez esetben inkább csak ál szabadelvüség is, ürügyet keresve, ellenünk fordulna, — úgy, e mondom: nem képzelhető esetben — ne csudálja senkisem, ha minden követ meg fogunk mozdítani, hogy sértetlenül maradjanak fel jövőre is, elődeink századok hosszú során keresztül megóvni tudott védfalai, a közoktatás és nevelés ügyétől el nem választható egyházunknak. Egy hitfelekezet, mely tudja s érzi, hogy nem lehet reá az államnak semmiben, legkevésbé pedig a tudományok fejlesztése terén panasza; mely keservesen megtakarított filléreivel tengeti egyházát , részben házról-házra kéregetve tartja fel iskoláit s nem húz az államtól pár ezer, inkább alamizsnának tekinthető forinton kivül egyebet; egy ilyen magára hagyott, saját erejére utalt, léteért századokon keresztül küzdött s folyvást harczoló hitfelekezeti társadalom érdekeivel, még akkor is kíméletesen fog egy jó akaratú, eszélyes kormány mindig bánni, ha megbocsátható gyengéi irányában elnézéssel kellene is viseltetnie. De, a helyett, hogy ezt tenuék a kormányok, időnként