A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1939. augusztus

— 7 — Nem olcsó és üres dicsekedés okául és alkalmául említem fel ezt a tényeken alapuló tárgyilagos megállapítást, hanem azért, hogy követendő példaként állítsuk oda az Isten rendeléséből visszatért testvéreit keblére ölelő csonka hazai magyar reformátusság elé, — de ugyanilyen példaképen kell odaállítanunk nemcsak a mi hitünk cselédei, de a többi keresztyén felekezet — és az egész magyar nemzeti társadalom elé a rabságból visszatért magyarság egyetemének azt az áldozatos és hősies magatartását is, mellyel ez a magyarság a szenvedések tüzében megtisztult lélekkel meglátta, felismerte — és élte a megértésnek, — az egymásért való felelősségnek életét és betemette a belső meghasonlásnak, a szétszakadásnak azokat a lelki lövészárkait, melyeket nálunk az ő visszatérésük nagy öröme sem tudott még elmosni és betemetni, amelyek pedig a magyarság értékes erői egyesítésének és kifejtésének hatalmas gátjai voltak a múltban és ilyen n^gy károkat okozó akadályai lehetnek a jövőben is, hacsak az ünnepi ölelkezés után most már jelenlevő hétköznapok építő munkájában le nem rombolja, be nem temeti azokat a jobb belátás, a felelősség tudatára felébredt nemzeti lelkiismeret, — vagy ennek hiányában a nemzet mindenek felett álló érdekeivel szembehelyezkedőkkel együtt el nem söpri útjából az új idők új feladatait látó és méhében hordozó az a faji és nemzeti öntudat, mely tisztában van azzal, hogy az Isten keze által megmutatott jövendő lépcsőjének első fokáról a további lépcsőfokra való felemelkedést és a célig való eljutást csak egy szívvel, egy akarattal, — közös és érdeknélküli erőfeszítéssel. — hatalmi és uralmi igényekről való áldozatos lemondással és nem jelszavas, de cselekvő hazafisággal érhetjük el. Mennyi szép példája tündöklik elénk ennek a magyar összefogásnak, ennek a testvéri megértésnek a felvidék visszatérésének drága napjaiból. Hadd idézzem emlékezetbe ezek közül azt a tényt, hogy az emelkedett szellemű királyhelmeci magyar költő-pap: Mécs László a felszabadulás hírére tudott baráti jobbot nyújtani, — megtudta ölelni a vele egy evangéliumot hirdető, egy Krisztust imádó magyar testvérét: a királyhelmeci református lelkipásztort, a Munkácsnál érettünk elesett különböző hitű hős fiainkat a református püspök-lelkipásztor, a római- és görög katho'ikus plébánosok tudták Munkács főterén, majd a régi református temető hazai rögében együtt temetni. Óh ! bizonyára az Ég angyalainak könnye is odahullott ezekre a hősi halottakat átölelő sírhalmokra, s áldó kezét a jó Isten is kiterjesztette a különböző szertartások szerint őt együtt imádó és hirdető szolgái fölé. Légyen számunkra a sok közül mementó és örök példa a visszatért Felvidék lelkiségére tűznek fényével rávilágító ez a királyhelmeci és munkácsi tett. Ha. átárad reánk is a mi egyházi társadalmi és állami életünk minden idegszálába, felelős vezetőibe és közkatonáiba ez a lelkiség, ha nemcsak a katasztrófák idején, de az építő és az alkotó munka ajtónkon zörgető hétköznapjaiban is tudunk ilyen összetartást, ilyen testvéri megértést érezni és megbizonyítani, ha nemcsak a síroknál tudunk együtt sírni a sírókkal, de minden megszülető magyar gyermek bölcsőjénél is tudunk a vigadókkal együtt örvendezni: — akkor ez a rokontalan, árva, de bűneiből megtisztult, — nemzeti és faji öntudatában megerősödött és egységessé vált nemzet komoly erőténye-