A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1935. július

— 8 — zunk javát célzó utjain járjon előtte „tűznek oszlopával" s láttassa meg rajta az ő dicsőségét. * * * Nagytiszteletü Egyházmegyei Közgyűlés ! Ha most e szelid fények világító köréből kilépve a jelenre fordítjuk tekintetünket, a fények nyomában életünkön úgyszólván minden vonatkozásában megjelenik az árnyék. Egy forongó beteg világ ez a mi világunk, megfagyott benne a szeretet, elfogyott az áldozat, s tobzódó életét éli benne az önzés, mely fonákjára fordítja azt is amit a gondviselés a természet egy-egy titkának feltárásával áldásnak szánt az emberiség számára. A világ hatalmasai Isten ostor-csapása: a világháború szörnyű dúlása után sem tudnak jobb belátásra emelkedni, farizeus lélekkel telitett tanácskozások, álorcás gonoszkodók, a rablott zsákmány tömlöctartói még ma is ülik nap-nap után áldomás-torát a leterített igazságnak, terveket szőnek, tanácsot ülnek, de e tanácskozások szinte már számon sem tartható sorozatán nem tud megszületni egy, az amberiség közjavát, a megbékélést szolgáló egészséges gondolat, mert nem a lélek, hanem a sátán azoknak hajtóereje, pedig a kormányzottak milliói a testükre, lelkükre rá ült nyomorúságok közepette erre a lélekre, erre a békességre, a világból kiveszett szeretet visszajövetelére várnak, hogy az legyen lendítő ereje a visszafejlődés után az előremenésnek. a felfelé emelkedésnek és az örökkévalóság értékeihez való hozzánövekedésnek. „A teremtett állatok is nagy szorgalmatossággal várják az Isten fiainak dicsőséges megjelenését" . . . „ily reménység alatt, hogy azok a teremtett állatok is megszabadulnak a rothatandóságnak rabságától az Isten fiainak dicsőséges szabadulásuk napján." (Róm. VIII. 19., 21.). Fel van fegyverezve, vagy most fegyverkezik sok eszme, sok gondolat, hogy megharcolja ezek háborúját a népek rabszolgatartói ellen, nem apró felületi változásokról lesz szó ezekben a harcokban, hanem olyanról, mely alapjában rázza meg a ma szinte megcsonkított életfelfogásokat s ezek az eszmeáramlatok egyenesen az egyház kapui felé tartanak. Az élet ma ott áll az egyház ajtói előtt, várja a lelkivezetést, a meggyőződéses istenélmény, az ön- és a bünlegyőző diadalmas életerő és igaz testvériség néhány tiszta zengésű szavát. Az a kérdés: felkészült-e az egyház erre a nagy alkalomra és szólja-e a fénysugaras istenélményt, a diadalmas élet egy recsegő világomlás közepette is tisztán zengő, biztató szózatát s kitárja-e kapuit ezek előtt az eszmeáramlatok előtt, hogy azok ne mellette, hanem rajta keresztül, az ő fékező és szabályozó utmutatása szerint áramoljanak be az emberiség életébe vagy pedig tovább is bezárkózik-e adminisztrációja s életet nem jelentő tanok és gondolatrendszerek hatalmi és uralmi kérdések csukott ajtói mögé, amikor aztán megítéltetik az egyház, mint a példázatbeli szolga, ki félvén, elment és elásta a rábízott talentumot. Az élet nem megállás, hanem fejlődés, felfelé emelkedés, hajtó ereje önmagának, éppen ezért élet, ezt az életet az egyház hivatott lélekkel megtölteni az által, hogy életté teszi az evangélium üzenetét nemcsak a templomban, hanem a templomon kivül, a műhelyben, a barázdában, az irodában, a pénz hatalmasainál s az élet Lázárainál egyformán. Az élő egyház a szolgálat egyháza, azt a küldetést, melyet a