A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1934. július

— 6 — így és ezért zudult ránk a történelem legnagyobb katasztrófája; ezért omlott össze a tartó pilléreitől megfosztott épület és temette romjai alá a leghűségesebb és legkeményebb magyart. Nemzetünknek ez a nagy vértanuja kétszeresen közel állt a magyar reformátusság szivéhez, mert magyarságában is, hitében is testvérünk volt nékünk s az az egyértelmű közbizalom, mely irányában egyházához hajlithatatlanul ragaszkodó hűsége, a szolgálat lelkétől áthatott kötelességtudása s lelki életének alázatos tisztasága révén kialakult, méltán állította őt egyházi életünkben is vezéri helyre. A parlament előtti téren álló Tisza szobor, mely vértanú fiának ércalakját ható erőül állította az elkövetkezendő századok folyamán megujuló magyar nemzedék elé: a magyar nemzetnek leghűségesebb fiáról alkotott értékítélete. Ennek a szobornak talapzatára tegyük le ma mi is a veszprémi református egyházmegye nevében magyar hazánk leghűségesebb fiára, dunántuii egyházkerületünk volt nagynevű főgondnokára való emlékezésül szerető és hálás emlékezésünk el nem hervadó virágait azzal az égre szárnyaló imádsággal, hogy a jóságos Isten a súlyos próbák irdatlan útjait járó nemzetünk megáldásaként az ő haza- és fajszeretetét, az ő hűséges és erős hitét, a közkötelességek teljesítésében való hajlithatatlan megállását harmatozza rá a ma élő és minden megujuló, magyar nemzedék lelkére, hogy legyen az a magyar lélekben mindenkor élő és ható erő és biztos záloga annak, hogy golgothás utján megvirrad e nemzet számára a feltámadás Húsvét reggele. És most engedje meg a nt. Egyházmegyei Közgyűlés, hogy az emlékezésünk fáklya tüzénél egy személyes poenitentiatartást is elvégezhessek. Lelkiismeretem parancsszavának engedelmeskedve én személyesen is elzarándokoltam gróf Tisza István szoboralakjához s ott töltvén egy csendes órát, imádságos lélekkel kértem a Seregeknek Urát, hogy fonja vértanú homloka köré az örökélet koszorúját. E csendes órában, a jó Isten szabad ege alatt és szine előtt én egy fogadalmat tettem s ehhez a fogadalomhoz hiven itt a nt. Egyházmegyei Közgyűlés nyilvánossága előtt teszek vezekiő vallomást a világháború előtti életidőmnek arról a nagy tévedéséről, mellyel gróf Tisza István hatalmas egyéniségét és akkori történelmi szereplését látszatoktól és benyomások káprázatától elhomályosított szemszögből szemlélve, az igazsággal ellentétben állóan, tehát helytelenül és tévesen Ítéltem meg. Gróf Tisza István ma már történelmi nagyságának s a gyűlölködő félreismerés minden földi salakjától megtisztult szellemének nincs szüksége erre a vezeklő vallomásra, de az én lelkem békessége megköveteli tőlem ezt az elégtételadást és azt a vezeklést, hogy meghajtsam fejem az ő áldott emlékezete előtt s az igazságtalan megítélésében nyilvánult bántás engeszteléséül ezt a vezeklő vallomást odahelyezzem szobrának talpazatára. A hálás emlékezésnek történt ezen mi áldozásunk után a mai tanácskozásunkra szánt időből még néhány pillanatot kell kérnem a nt. Egyházmegyei Közgyűléstől a végből, hogy emlékezetbe idézzem és kiemeljem egyházi életünk jövő fejlődésére és alakulására elhatározó jelentőséggel kiható azt a tényt, mely magyar református egyházunk életében ez év küszöbén elkövetkezett. Az 1928. évi május hó 8-án megnyílt negyedik budapesti országos zsinat a mult év szeptember 15-én berekesztett hat ülésszakon át tartott,