A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1924. július

s ez többnyire annyit jelent, hogy senki sem végezte. Ez amellett, hogy törvényszegés, egyúttal végzetes rövidlátás I Esperesi teendőim mellett mindig magam végzem ezt a munkát és nem engedném másnak végezni akkor sem, ha volna, aki elvégezné. A konfirmandusok oktatása néhány helyen még a tanítóra van bizva. Hát igaz: a konfirmációi oktatás tananyaga tantervünk értelmében a VI. osztály rendes vallástani anyaga. De itt a konfirmandusok húsvéttól áldozócsütörtökig való előkészítéséről van szó és ez a lelkésznek olyan kötelessége, melyet senkinek átengedni soha sem szabad. Még néhány helyen nincsenek tisztában az istentisztelet lényegével. A könyörgések megtartását nem látják szükségesnek, mert „csak" iskolás gyermekek vannak. Micsoda tévedés! Hálát adok Istennek, hogy tanéven keresztül reggelenként az iskolás gyermekek kedves csoportjával énekelhetünk, imádkozhatunk, egy megfelelő bibliai helyet felolvashatunk. Nyáron pedig tanítónk házról-házra jár, kényszeríti a mindennapi és ismétlős iskolásokat a vasárnapi istentiszteletre, kevés kivétellel ott is vannak. Hát az a gyermekcsoport, vagy 2—3 gyermek, mely ha tanítják reá, énekelni, imádkozni nagyon szeret, a szivéhez és értelméhez mért szentírás magyarázatot pedig szájtátva, ragyogó szemekkel hallgatja: ez nem gyülekezet? De mennyire az! És ha nyári reggelen tanítónkkal ketten vagyunk a könyörgésen, hát ez nem gyülekezet, nekünk a magunk lelki szükségletére nem kell énekelnünk, imádkoznunk és Isten igéjét olvasnunk? Mig a felvilágosító figyelmeztéseket mindenütt megtettük s az esetleg ismétlődő mulasztásokkal szemben résen leszünk, az árnyoldalak mellett vigasztaló jelenségekkel is találkozunk. Az Isten igéje után való vágy újra terjedőben. Olyan jelentés is érkezett, hogy a lelkész csalódja nemes példát mutat a reggeli könyörgések látogatásában akkor is, ha senki más nincs jelen. Most értünk a baj eredetéhez is, orvosságához is. Beszélünk, sopánkodunk a templorntalanság miatt és ugyanakkor a templom tövében lakó „egyházi hivatalnok" egészséges, viruló, mindenhol megjelenni ráérő családtagjainak eszük ágában sincs bemenni Isten házába. Honnan terjedt el ez a betegség ? Felülről, vagy alulról ? Tehetünk-e csak szó panaszt is addig, mig ezen az állapoton nem változtatunk? Természetesen, mikor — mondjuk — egy századig ez igy volt, most, ha ellenkező példát mutatunk, mindjárt másnap nem fog ám megtelenni az a templom, amit száz évig rontanak, azt egy év alatt fölépíteni nem lehet. Ám hadd jöjjenek már egyszer a kötelességteljesítés évtizedei: majd meglátjuk, minden másként fordul! A temetési istentiszteletekre vonatkozó ama kérdésemre, hogy legalább annak kezdetén és végén a hivek, iskolás gyermekek, természetesen mi magunk is megemeljük-e fövegeinket: mindennünen igenlő válasz érkezett. Bár igy legyen. Látszólag kicsiny jelek sokszor nagy dolgok mutatói. Ki ne látta volna, már, különösen az úgynevezett „nagy" temetések alkalmával,