A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1915. július

— 37 -Az a világrengető katasztrófa, mely a gondviselés kifürkészhetetlen rendelkezéséből Európa nagy nemzeteire, s közöttük mi reánk: a magyar nemzetre is rászakadt, — gazdag aratását jelenti a halálnak; — ez a rém, a gyásznak, az égő fájdalomnak, — az élet terhei felett való kétségbeesésnek a természet normális rendjétől elütő méreteit termeli ma azoknak a családoknak, azoknak az egyeseknek lelkében, kik az események lezáródása után kedveseiket hiába várják haza. Uraim ! azt a sok megsebzett szivet, azt a sok árvát, özvegyet, azt a sok bénát és nyomorékot nem lesz ám elég csak vigasztalni a vallás szavával, — a végzet kényszerűségének magyarázásával; — ezt a vigasztalódást az idők folyamán a megsebzett lelkekre ráboruló, s szent emlékezéssé magasztosult fájdalom ugy is megtalálandja, de keresnünk kell és meg kell találnunk a módját annak, karöltve természetesen más társadalmi intézményekkel és magával az állammal, hogy ezek a megfáradottak és megterheltettek ne csak az emlékezésben vigasztalódva, de sorsukkal meg is békélve tudjanak elhelyezkedni és megállani az élet zivatarai között. Garmada számra kinálkozik ezen a téren, de sok más munkahelyen is a cselekvésre való alkalom, az olyan munka, mely az egyházat az emberek szivéhez ismét közel viszi, s annak homály takarta régi fényét újra nemes tisztaságában ragyogtatja fel. Ebben a munkában természetesen az egyház tagjaihoz legközelebb álló s kezüket úgyszólván azok érzés és gondolatvilágának ütő erén tartó lelkészi és tanítói karnak kell, — és meg vagyok győződve, hogy ügyszeretettel és lelkesedéssel fog is előttünk jó példával járni. Ennek a nemes értelemben vett küzdő, harcoló és nemes harcai által győzedelmeskedő egyháznak kivánunk