A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1909. július

— 6 — öt közgyülésileg is s adjunk kifejezést együtt dobogó szívvel, együtt felemelkedő lélekkel ama kívánságunknak, hogy öt, a mindnyájunktól szeretettet és becsültet, anyaszentegyházunk s általa édes magyar hazánk javának munkálására teljes testi és lelki erőben még évtizedeken át tartsa meg a mindenható isteni gondviselés! Halálozások, 3. A hálának és örömnek ünnepei közben, fájdalom, volt részünk a részvét, kegyelet és gyász könnyeinek hullatásában is. Két hűséges szolgatársunktól kellett bucsut vennünk a földi életre nézve, az elmúlt évben. Szalay Benő, a fehérvárcsurgói református egyház lelkésze 1908 október 22-én; Balassa Gábor, a hajmáskéri református egyháznak félszázadon át tanítója, 1908 deczember 24-én végálomra szenderültek. Szalay Benő, a nemeslelkü és szivü lelkipásztor, élete delén, messze jövőnek munkáihatását remélve, 47 éves korában hunyt el, keserű árvaságra hagyván családját, egyházát, sötét gyászban rokonlelkü barátait. Nagy szükség lett volna még rá azon a helyen, ahová öt az isteni gondviselés lelkigondozóul állította. Kedvvel, hűséggel, szeretettel teljesítette feladatát családjában, egyházában és a közügyek terén. Szívesen szőtte terveit a jövőre nézve, hogy azokat hűséges munkájával, kitartó s csüggedést ismerni nem akaró szorgalmával szeretteinek hasznára fogja megtestesíteni. Azonban a gondviselés végzetkönyvében más volt sorsáról megírva. Hosszantartó gyengélkedés után, egy borult öszi napon örökre elhomályosultak a szeretetet sugárzó szemek, a nemes, jó sziv dobogni megszűnt s a kedves lélek visszaszállt oda, ahonnan jött, az égbe. Árván maradt az általa szívesen gondozott egyház, özvegyen a szerető hitves s korai, majdnem vigasztalan árvaságra a hat neveletlen kis gyermek, édes apai lelkének szeretett gyönyörűségei. Kartársi részvéttel hullattuk könnyeinket a kedves halott ravatalára s kívántuk és kívánjuk, hogy a hü munkásnak adjon a Mindenható Isten édes nyugalmat a korai sirban, az utána kesergőknek vigasztalást és enyhülést a jó szivek részvétében és munkás felbuzdulásában. Hogy ezen vigasztalás és enyhület csak némileg is mielőbb megvalósuljon: szerény indítványom az volna, hogy a lelkész- és tanitótársak önkéntes adakozásából teremtetnék oly alap, melynek összegéből, — illetve kamatából az anyagiakkal küzdő édes anyának