A Tatai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1917. július

2i búcsút az egyházmegyei közgyűlés tagjaitól, midőn esperesi állását elhagyja: Nagyságos egyházmegyei Gondnok Úr! Nagytiszteletü Egyházmegyei Közgyűlés! Mélyen meghatva a nagytiszteletü egyházmegyei Közgyűlésnek egyházmegyei Gondnok Úr indítványára hozott azon magasabb erkölcsi érzületet tanúsító határozatától, mely szerint engemet „örökös tiszteletbeli esperesi" rang- és címmel megajándékozni, illetve megválasztani kegyeskedett, valamint egyházmegyei Gondnok Úrnak hozzám intézett lelkes és a szív mélyéig ható szavai által, ne csodálkozzanak, ha meghatottságom miatt akadozik beszédem s keresem a szavakat, a hangokat, melyekkel a Nagytiszteletü Egyházmegye ezen nemes cselekedetét és egyházmegyei Gondnok Úr szívből származó szavait illően megköszönjem. Öreg ember vagyok már, elértem az emberi élet legszélsőbb határához, sőt már túl is léptem azt; és ebben a korban minden — még a legcsekélyebb érintés is — erősebben és érzékenyebben hat a megroncsolt idegekre, és a súlyos csapások által összetörött testre és lélekre. Isten látja lelkemet, hogy én kitüntetés vagy érdemesítés után soha nem vágyódtam és azt nem is óhajtottam; nemcsak azért, mert én semmiféle néven nevezendő kitüntetésnek és óvációnak nem vagyok barátja, mivel szent könyvünk szerint azt tartom: hogyha valaki elvégzi azt, mi reá bízatott, csak kötelességét teljesítette s annak nincs semmi érdeme; hanem azért is, mivel egyházmegyénk az egyházi közügyek terén tett hosszas szolgálataimat már eléggé érdemesítette és megjutalmazta akkor, mikor ezelőtt tíz évvel, 20 éves esperesi jubileumomat megtartotta, amikor nevemre jelentékeny összegű jótékonycélú alapítványt is tett a pápai ref. nőnevelő intézetre; néhány évvel ezelőtt pedig arcképemet is megfestetni és az egyházmegye tanácstermében elhelyezni kegyeskedet, melyekért fogadja a Nagytiszteletü Egyházmegye most is, és ismételten hálás köszönetemet. Mindezek dacára távol van tőlem, hogy az egyházmegye